VIII.
Van úgy, hogy az ember annyira elkeseredik, hogy már csak arra van ereje, hogy a karját kitárja, felfelé tekintsen és vádlón kérdezze: „Istenem, miért?!” Ez még nem a legrosszabb, bármennyire is kétségbeejtő állapot. Szomorúbb az, amikor már ezen is túl vagyunk. Akkor már az ember nem kitárja, hanem borzongva maga köré fonja a kezét, mintha fázna: mindig fázna. Felfelé sem néz már – nem érdekli többé, van-e fölötte valami. Csak az út marad, előtte, s alatta. Megy, amíg az út vezet. Mint a szamár, amíg kitart a zabos tarisznya.
Csakhogy, előbb-utóbb beüt a ménkű. Jön egy útkereszteződés, és ez nagy bajjal jár. Nagy bajjal… Mert dönteni kell. És az ember, ha már túl hosszú ideje bandukol így, ennyire lehajtott fejjel, társas magányban a nagy tolongásban, lassan kezdi elfelejteni a csillagokat. Meg sem torpan talán, nem keres útjelzőt, nem néz fel, hogy… „Minek?!” És az Isten hiába rak elé kavicsot vagy sziklát, félrerúgja vagy kikerüli. Amíg tudja, amíg bírja.
Megy tovább, mert úgy gondolkodik, ahogy A funtineli boszorkányban Wass Albert Bandillája, a prepegyitok vezére. Megkeseredett, valaha jobb életről álmodó, számkivetett erdei rabló. Puskája van, társai is, múltja is még haloványan, de háza és barátai nincsenek, se jószága, se szállása. Tervei nincsenek, mert jövője sincs. Csak a kötél vagy a golyó.
S amikor egy éjszaka megtalálja elveszettnek hitt lányát, akit pár perccel előtte még meg akart erőszakolni, akkor a sötétben, maga elé meredve, halkan vallani kezd: „Tudod nekem az Istennel nem sok dolgom van. Ő végzi a magáét, ahogyan akarja, és én is a magamét, ahogyan tudom. Éppen hogy néha keresztezzük egymás útját. Ő elém rak valamit, és én megbotlom abban. Ennyi az egész. Aztán továbbmegyünk. Nem sok dolgom van nekem az Istennel. Ha én hangya vagyok, akkor ő a medve, aki néha csak úgy unalmában talán odalök valamit az utamba. Fatörzset vagy kődarabot, és én nem mehetek tovább, amerre menni akartam. Ennyi van közöttünk.”
Ez a kétségbeejtő. Ez az állapot. Ez a „nincs tovább, de így is jó…” rezignált vállvonogatása.
Csakhogy az Isten nem adja fel. Nem az a típus. Ha kell, pofozógéppé változik, ha kell, éjszakai simogatássá. De mindenképp jön. Ő egyszerűen „látogat.” Ez a jó hír. Ez a Jóhír, az evangélium. Arthur C. Clark írta tréfásan: „Biztos vagyok benne, hogy az univerzum tele van intelligens élettel. Csak túl intelligensek, hogy ide jöjjenek.“ Lehet benne valami… Ám az Isten, a Minden Intelligencia Forrása, akkor is jön.
Fotó: pixabay
