IX.
A középkori kelmefestő cégek nem várták meg, hogy az Egyház ünneppé nyilvánítsa Urunk színeváltozását. Erre csak akkor került, amikor az 1456-os nándorfehérvári diadal híre eljutott III. Calixtus pápához. Ám a kelmefestőket nem zavarta a hivatalos egyházi jóváhagyás hiánya. Már jóval előbb rendeltek olyan oltárképeket, és finanszíroztak olyan ábrázolásokat, amelyek a Tábor hegyén történtjelenet lényegét örökítik meg: az átváltozott, ragyogó fehérbe öltözött Krisztust.
Elég volt nekik egy mondat az Újszövetségből, hogy igazolva lássák saját munkájuk „magasabb” eredetét: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni.” (Mk 9,2-3)
Tetszik ez az önállóság. Ez a bátorság, de mindenekelőtt az az igény, hogy igazolva lássák azt, ami a munkájuk. S ezt az igazodási pontot nem máshol keresték, hanem a Bibliában. Egy-egy mise után, amikor kijöttek a templomból, ahol valamelyik oltáron a Színeváltozás szerepelt, miközben leültek egy kupa borra a közeli fogadóban, szerintem ezzel piszkálták a szomszéd asztalnál iszogató vargákat vagy takácsokat… „Ugyan, mit akartok?! Láthattátok, hogy a mi szakmánk az ősibb! Hiszen már az Atyaúristen is kelmefestő volt!” Persze, egyet sem féljünk: az is biztos, hogy a többi mesterembernek is megvolt erre a válasza, s abban sem lehet kétség, hogy az a válasz szintén valamilyen módon bibliai volt.
Nem (csak) a piac határozta meg tehát őket. Az a bizonyos igazodási pont nem horizontálisan helyezkedett el az életükben, hanem vertikálisan. Megvolt bennük az igény arra, hogy ne csupán az embereknek akarjanak megfelelni, és ne elégedjenek meg a földi megrendelők követelményeivel. Ha fáradtak is voltak olykor, ha görnyedtek, ha a pokolba kívánták is néha a büdös folyadékkal teli ványolókádat, végül aztán mindig volt számukra valami kapaszkodó: „…hiszen már az Úr Jézus is…”
Mennyire hiányzik ez a mi világunkból! A fiatalok pályaválasztásából és a „termelő réteg” munkás mindennapjaiból. Vigyázat: nem a hivatástudatot hiányolom – az még nyomokban, itt-ott föllelhető. A felsőbb legitimáció iránti igényre gondolok. Arra, ami az ember munkáját végső soron az Istenhez köti – bármi is legyen az a munka. Mert ha ilyen van, akkor sokkal könnyebb reggel felkelni, elviselni a főnök szekálását, valahogy kibékülni a kicsit kevesebb pénzzel is. Ez a tudat, valahogy „megemeli” az embert.
És erre szükség van. Mert nem maradhatunk a hegyen Jézussal. Egyelőre még nem… De legalább néha, ha csak egy-egy szemvillanásnyira is, érezhetjük a „magaslati” levegőt. S amikorlefelé jövünk, vagy tán zuhanunk olykor, ha „sápad a csoda”, ahogy Reményik mondja, akkor is sokkal könnyebb így. Mert van hová igazítani magam. Van Kihez igazítani magam.
Fotó: pixabay
