Vannak pillanatok, élethelyzetek, amikor úgy érezzük magunkat, mint az Úr Jézus sírjánál siránkozó Mária Magdolna, kinek a könnyei elfátyolozták a szemét, úgyhogy nem látta meg az előtte álló Urat, aki - amint azt földi életében lejegyezték - sírt Lázár sírjánál (Jn 11,35) és városa, Jeruzsálem láttán (Lk 19,41).
Ám az Úr Jézus a könnyein át is látott! Ő nemcsak nézett, de látott is, sőt megrendültségében arra figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy mindent lehetséges látni annak, aki hisz (Jn 11,40).
Húsvét reggelén Mária Magdolna vajon kit siratott: az Úr Jézust vagy önmagát? Önmagát, saját veszteségét, aminek az lett a sajnálatos következménye, hogy a Mestere holttestéhez való ragaszkodása megakadályozta őt abban, hogy felismerje a mindenkori Élőt? Az angyalok láttán ugyan nem ijed meg, de nem is örvend. Gépiesen felel a kérdésükre, nem vár tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát. Hallja a hangot, de nem érti a szót, nem fogja fel a szavak értelmét. De akaratán kívül, tudta nélkül végül mégis kimondta a titkok titkát: a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott Mestert. Mindörökre.
A húsvét utáni szent időben jó lenne mindnyájunknak gyakrabban tudatosítania, hogy nem elég csupán vágyva vágyni, látni és hallani a feltámadott Urat. Ez kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk Vele… Több kell, kellene. Egy szó, egy személyes, kölcsönös néven szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak Őtőle jöhet, amely szívünk mélyéig hatolva megérint bennünket és válaszul válaszolunk neki, a mindig Élőnek.
Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső történés ez, ami semmiféle külső igazolást nem igényel, ami villámfényével megvilágít minden múltat, jelent és jövőt. Ilyenben részesült többek között Tamás apostol is, akit szintén maga az Úr Jézus szólított fel: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, az Úr Jézus lábához borulva: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,18).
Adja Isten, hogy a feltámadott, a mindig élő Jézusunk hangját - amikor minket is a nevünkön szólít, egyenként, személyesen – meghalljuk, és belső érintésére kilépjünk önsajnálatunkból: a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból, majd új, élő, belső kapcsolatba lépjünk vele.
Bárcsak soha ne akarnánk kisajátítani a vele való találkozás kegyelmét, idejét, módját, hanem hűségesen megőrizve szívünkben a tőle kapott isteni jelet sietnénk megosztani a reánk bízottakkal.
Fotó: pixabay
