„A jó nevelő örök tanuló, s azonnal fölismeri, ha nálánál különb tanítványra talál” – mondta Pilinszky János, a XX. század egyik legjelentősebb magyar költője.
Ahogy az irodalomból és a történelemből tudjuk, a régebbi időkben szinte a legtöbb feltörekvő tehetséges irodalmárnak, művésznek, szerzőnek vagy politikusnak készülő fiatalnak volt egy pártfogója, segítője – ha úgy tetszik mentora –, akire felnéztek, és aki segített számukra abban, hogy képességeik és kvalitásaik révén az álmaikat meg tudják valósítani, és hogy sikeres karriert fussanak be a választott hivatásban.
Ez a „pártfogó személy” a múltban természetesen nem mindig a szülő vagy valamelyik családtag volt, hanem lehetett az oktató, a tanár, a mester, vagy egy idősebb pályatárs is, akire az alany, mint példakép is tekinthetett. A jól ismert – Zólyom várában született – Balassi Bálintnak például egy kis ideig Bornemisza Péter volt a nevelője, valamint a tudományokban és vitézi dolgokban oktató mestere. Egyes források szerint a magyar protestantizmus egyik legnagyobb alakja volt az, aki felfedezte az ifjú tanoncában a költői hajlamot.
A Szigeti veszedelem szerzőjének, Zrínyi Miklósnak pedig egy ideig a magyarországi katolikus megújulás egyik legismertebb képviselője, Pázmány Péter későbbi esztergomi érsek volt az egyik nevelője. A neves nevelők és még nevesebb tanítványok felsorolásával természetesen sokáig folytathatnánk a sort, hiszen a régmúltban nem volt ritka az ilyen.
Persze, napjainkban is előfordul, hogy – az elkötelezett és kötelességtudó pedagógusokon kívül – léteznek olyan elhivatott emberek, „mecénások”, akik hajdanán nagy sikereket értek el, és van bennük egy kis „oktató-nevelői véna”, s felkarolják a tehetséges fiatalokat. Felkészítik őket az egyes versenyekre, megpróbáltatásokra, és tanácsokat adnak számukra, hogy miképp tudnának jobban fejlődni, továbbá a saját múltbéli tapasztalatukból – akár hibáikból – elmagyarázzák, hogy mire figyeljenek oda, s mit (ne) kövessenek el a tanítványaik, növendékeik a siker érdekében.
De sajnos – ahogy az a legtöbb esetben és az élet minden részén lenni szokott –, ennek előfordul a fordítottja is. Vannak olyan „pedagógusok” és „felkészítők” , akik fittyet hánynak az „eléjük vetett”, potenciális tanítványok tehetségére, és inkább hátráltatják, mintsem segítenék azok kibontakozását, fejlődését.
Szerencsére az én alapiskolai, középiskolai, illetve főiskolai tanulmányaim alatt erre nem volt példa, vagy legalábbis nem találkoztam ilyen „oktatóval”, viszont az egyik kisvárosban nemrégiben tanúja lehetettem egy ilyesfajta esetnek, mely ezen cikk megírását inspirálta.
A tanulók a vasútállomáson várakoztak a „tanárukkal”. Egy szavalóversenyre készültek, gyakoroltak, és amikor az egyik kisfiú végzett egy Kosztolányi-vers szavalatával, egy másik osztálytársa hangosan kezdett bele a betanult Petőfi-költemény felmondásába, mire a „tanáruk” rájuk üvöltött, hogy: „nem fejeznétek be már be? Megmondtam, hogy otthon gyakoroljatok! Már chatelni sem tudok tőletek!”
A fiúk odébb mentek, az állomás másik végébe foglaltak helyet, és ott mondták fel csendesen a verseket. A helyszínen lévő emberek lekezelően és megvetően bámultak a „tanárra”, aki ezt nem vette észre, csak „nyomta tovább” mosolyogva a telefonját.
Igen, ilyen is van! Minden bizonnyal nem is kevés! S ahogy Pilinszkyvel kezdtük az elmélkedésünket, úgy vele is zárjuk: „A rossz nevelő tekintélyére büszke, a jó nevelő egyszerűen alázatos.”
Fotó: pixabay
