író: Mészáros Péter
A közelmúltban úgy mutattak be fiatal kollégáimnak, mint aki egészen jól ír, ám hajlamos a rendkívül negatív hangulatú tartalmak készítésére. Ehhez képest az első témajavaslat, a már egy esztendeje tartó orosz-ukrán háború volt. Nos, erről nem sok pozitív dolog jut az eszembe – attól tartok, nem most fogom meghazudtolni a fenti jellemzést…
Talán látták, hallották, hogy az ukrán hivatalos szervek, német szimpatizánsok támogatásával egy kilőtt orosz tankot szállítottak Berlinbe. Azt provokatív módon elhelyezték az orosz nagykövetség előtt, méghozzá úgy, hogy annak lövegét az épület felé irányították. Mintha germán szomszédjaink nem tanultak volna az elmúlt évszázad eseményeiből! Bár a német kormány egyes tagjainak kijelentései ennek ellentmondani látszanak – de szerencsére nem mindenkinek ment el az esze – a város polgárai az áldozatok tiszteletére vörös rózsákkal takarták be a roncsot, tiltakozva a háborús uszítók ellen.
Elképzelem…
Könyökömet szoroson testemhez szorítom, alig férek el. Orromban olaj és fém szaga lakik – már ki sem űzhetem. Bakancsaim a fémrúdon, talpamat gondosan hozzászorítom. Nincs más hely ahol lábaimat pihentetném, hiszen a padló hiányzik: alattam két tonna lőszer forog. Megjön a parancs felbődül a motor. Megvárom, míg eléri a megfelelő fordulatot – e nélkül a torony nem üzemel. Mindkét kezemmel a szarvat markolom – jobbra, majd balra forgatom a löveget. Biztosítom a tükröket, bekapcsolom a stabilizátort – ennek köszönhetően bárhogyan is mozogjon a harckocsi, a torkolat mindig a kijelölt célpontra mered majd. Ujjaim az elsütő billentyűkön pihennek: egyet a fő fegyverhez kapcsoltak, egyből a beépített gépfegyver szórja a halált. A másik oldalon a lézeres célbemérő és az azt kinullázó gombok találhatók.
A tank meglódul. Ahogy előrelendül, a homlokom előtt elhelyezett tükörbe nézek – a célzó berendezés sokszorosan nagyít ugyan, de éppen ezért elvesztem a térérzékem. Jelenleg csupán a sofőrre és a parancsnok optikai berendezéseiben bízhatok. Kiválasztom a megjelölt lövedéktípust és ösztönösen összehúzom magam, amikor az automata berendezés (csupán néhány centiméterre a fejemtől) a csőbe löki a muníciót, majd a robbanó kapszulát is, mely útjára indítja a romlást…
Az elhárító lövedék áttöri a páncélt. A T-72 jelzésű tankok hírhedtek a lőszer elhelyezése miatti sebezhetőségükről. Esélyünk sincs – páncél szilánkok és tűz temetnek. Feltételezem, mielőtt a világ bármely országába, bármelyik nagykövetség elé szállítják az acélkoporsót, eltávolítják a maradványokat. Ha szerencsénk van, tisztességes temetést kapunk. Ha nincs…
A hírek egyre többször szólnak mozgósításról. Ebben az Istentől elrugaszkodott, őrült világban – tekintettel a hadseregben betöltött funkciómra – már ez is valós lehetőségnek tűnik. Egy dologban van minden reményem: az elmúlt évek alatt oly mértékben kiterebélyesedtem, hogy alig tudom elképzelni, hogy beférek még a küzdőtérbe!
