Zuzana Gujberováként láttam meg a napvilágot, illetve a kramárei gyermekkórház plafonját 1984-ben. Édesanyám az Orsolya nevet választotta, a szlovák kolléganőjével való konzultáció után azonban (idézem, elnézést: „Megbolondultál?! Az szlovákul Ursula!” Vagy Uršuľa – teszem hozzá). Az érvelés mindenesetre meggyőzte anyukámat, s a szerinte szlovákul is elfogadhatóan hangzó Zsuzsannát választotta. Végül is jól jártam, mert medvécske helyett liliom lettem, ha a nevek jelentését nézzük. (Kiráz viszont a hideg a közelmúltban ragozott Zuzana nevű önjáró lövegektől, melyekkel a békéhez akarják hozzásegíteni szerencsétlen szomszédainkat.) A női vezetéknevekhez pedig akkoriban automatikusan járt az -ová. (Ha jól tudom, így van ez most is, kérvényezni kell az ovátalanítást. Nem tudom, akkor mi a csodának kell feltüntetni a leendő gyermekek vezetéknevét mindkét nemben a házassági levélen… Első kislányom születésekor a nővérke az újszülött hátára csak ovás formában volt hajlandó a vezetéknevet leírni.)
Na de vissza hozzám, vagyis a nevemhez! Tavaly ősszel, mikor a szokásos tanévkezdést követő betegségemből (tanító vagyok) „ágyban, párnák közt” gyógyulgattam, legidősebb lányom (a már említett RÉKA – hogy ne lehessen szlovákra fordítani!!!) Janus Pannoniusról tanult. Akkor jutott eszembe Névváltoztatásáról c. epigrammája, s akkor idéződött föl bennem saját névváltoztatásom története. Merthogy több mint két évtizedig, sok-sok szlovákiai magyarhoz hasonlóan én is kétarcú Janusként éltem az életemet: hivatalosan Zuzana Gujberová voltam, a másik, a valódi énemet pedig Gujber Zsuzsannának hívták, de azt hivatalosan nem volt szabad használni. (Legalább is még néhány évig nem engedte meg a törvény.) Tiszta őrület.
Már gimnazista korom óta kacérkodtam az ötlettel, hogy ha majd „nagy” leszek, átíratom magyarra a nevemet. Végső elhatározásra (magyar–angol szakos) egyetemista koromban jutottam, mikor egy ösztöndíjprogramba bekapcsolódva Szegeden tölthettem egy félévet, pontosabban utána. Visszatérve ugyanis az ott szerzett jegyeimet el kellett ismertetnem a pozsonyi tanáraimmal. Elkövettem, beismerem, azt a hibát, hogy a magyar közegben automatikusan magyarul (!) használtam a nevem. Így került föl az osztályzatokat tartalmazó dokumentumokra is. Ebbe csupán egyetlen tanárnő akadt bele az angol tanszéken (aki állítólag magyarul is tudott), de akkor aztán eldöntöttem, hogy levetkőzöm azt, aki nem én vagyok.
Tanulmányaim befejezését követően, még mielőtt férjhez mentem volna – mert előzőleg megegyeztünk, hogy megtartom a vezetéknevemet, csupán az ovától szabadulok meg –, meg is cselekedtem, amit eltökéltem, s amit azóta is helyesnek tartok. Természetesen volt részem néhány mulatságosnak is tekinthető esetben, de nem bánom, ha ez az ára annak, hogy szlovák testvéreink ráeszméljenek, hogy VAGYUNK (tisztelet a kivételnek), hát legyen. Jókat szórakozom azon, mikor pán Gujberként hívnak be az orvosi kezelésre, s értetlenkedve néznek, mikor belépek. Vagy mikor a szülészeten az orvos pani magistrának szólított, mert nem tudta, hogyan is olvassa a nevemet.
A szobatársnőm (szintén a szülészeten, volt alkalmam négyszer is) meg újságolta a szobán, hogy valamilyen külföldi szobatársat kapunk, mert furcsa nevet látott a listán, de megnyugtattam, hogy az csak én vagyok. Vagy a fülemben cseng, hogy „A vy ste naša?” Tehát vannak olyanok, akik azt sem tudják, hogy hogy néz ki egy magyar név, s hogy ilyen furcsa nevű egyedek szlovák állampolgárként élnek ebben az országban úgy, hogy nem költöztek ide. Ismétlem magam: tiszta őrület.
Egyébként manapság divatos szlovák körökben is „ovátalanítani”, nem tudom, miért kellene pont nekünk, magyaroknak ragaszkodni ehhez a végződéshez. S ha (sokszor kacifántos) idegen neveket adnak szlovák gyereknek is, miért ne lehetne a magyaroknak magyar nevük?
Csak azt tudom javasolni, minden itteni magyarnak, éljen a törvény adta lehetőséggel, és változtassa magyarra a nevét, mert ez nem minden korban adatik meg. Ezáltal az őszintén kíváncsi vagy simán tudatlan polgártársaink, ismerőseink, munkatársaink, de akár vadidegen emberek is szélesebb körben tudomást szereznek rólunk, magyarságunkról. Természetesen vannak ártó, gonosz szándékú emberek, de azt hiszem többségében nyitott érdeklődéssel fordulnak majd felénk, ha derűs, higgadt módon válaszolunk kérdéseikre. S minél több magyar névvel találkoznak, annál természetesebb lesz számukra, hogy VAGYUNK, s hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más.
Ha nyelvünkhöz, kultúránkhoz, gyökereinkhez való ragaszkodásunkat névhasználatunkkal is van lehetőségünk kifejezni, miért ne tennénk? Helyettünk ezt más nem fogja megtenni. Ne feledjük: Nomen est omen.
Gujber Zsuzsanna
Fotó: pixabay
