A népek tavasza, ahogy később sokan nevezték 1848 márciusának eseményeit, valóban megrázta Európát. Nem kerülte el Magyarországot sem, és nem is érte felkészületlenül, mert olyan államférfiak tudták kezükbe venni az irányítást, akik évtizedek szívós munkájával készültek erre a napra.
Ha csak a legismertebbet, a szabadságharc szimbólumának is mondható Kossuth Lajost nézzük, ő sem március 15-én csöppent a politikába. Újságot szerkesztett, tudósításokat írt az országgyűlésről, és megjárta a császár börtöneit is. Deák Ferenc a legismertebb ellenzéki politikus volt, Széchenyi István grófról pedig mindenki tudta, hogy bár a higgadtabbak közé tartozik, szíve, tudása és vagyona a nemzetet szolgálja. Akkor még nem húztak elő kalapból ismeretlen embereket jól fizető pozíciókba, még az államapparátusba sem kerülhettek valós szakmai felkészültség nélkül. Ehhez a komoly tudáshoz és tapasztalathoz jött az ifjúság lendülete, ahogy később Ady nevezte: a Tűz márciusa. A szabadság hulláma megérintett mindenkit, mindenki tudta, hogy valaminek változnia kell. Áldozatot azonban már nem mindenki akart érte hozni, legalábbis túl sokat nem. A magyarság erre is felkészült. Kossuth méltán „borult le a nemzet nagysága előtt”, mert amikor vért kellett adni, a nemzet azt sem sajnálta. A magyar március idusa nem a szavak szabadságharca volt, hanem a tetteké. Nem díszebédek és kirakathazafiságok egymásba torlódása, hanem igazi hazaszeretet és férfias küzdelem. Ez tette halhatatlanná.
(kép: pixabay)
