Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodója valószínűlég tisztában volt vele, hogy nem éppen szerencsés időszakban került trónra. Az első világháború kellős közepén tették fejére a koronát, és nem volt irigylésre méltó helyzetben.
IV.Károly király 1917 márciusában nem osztotta azt az optimizmust, ami az orosz polgári forradalom után a Német Császárság katonai és politikai vezetőit jellemezte. A németek úgy gondolták, hogy miután II.Miklós cárt lemondatták, és Kerenszkij kormánya vette át a hatalmat, Oroszország a saját belső bajaival lesz elfoglalva, és kilép a háborúból. Akkor pedig vígan szétverik azt a néhány milliónyi francia, angol és egyéb szövetséges katonából álló ellenséges hadsereget. Károly király azonban nem így látta. Még nem sejthette, hogy az addig jelentéktelennek tartott Amerikai Egyesült Államok is kimerészkedik az európai kontinensre, és beszáll a háborúba az antant oldalán, de látta, hogy az események nem jó irányba tartanak. Megérezte, jó tanácsadói voltak, vagy valóban kiváló politikus volt, ma már nehezen deríthető ki, de az biztos, hogy 1917. március 24-én egy négyoldalas levelet küldött Poincaré francia köztársasági elnöknek. A francia államfőhöz nem tudott személyesen közelíteni anélkül, hogy a német császári titkosszolgálat erről tudomást ne szerezzen, ezért felesége, Zita királyné bátyja, Sixtus pármai herceg útján küldte el az irományt. (Innen a történészek által használt fogalom, a Sixtus-levél.) Ez tulajdonképpen egy különbéke feltételeit tartalmazta, amelyben a Monarchia ragaszkodik területi épségéhez, de elismeri többek között Szerbia és Belgium függetlenségét, és a franciák igényét Elzász-Lotaringiára. Ez utóbbit azért is könnyen, mert az a németeké volt, nem a Habsburg-háznak fájt az elvesztése. Azonban gazda nélkül csinált vásárt, mert a német hírszerzés gyorsan tudomást szerzett róla, és a fiatal király rendkívül kellemetlen helyzetbe került. Óriási botrány és diplomáciai csörte lett belőle a Központi Hatalmak vezető országai között, és az ügy zátonyra futott. Az első világháború végét pedig már mindannyian ismerjük.
(kép: wikipédia)
