A kő még ott van. Úgy megült a helyén, mintha sosem akarna mozdulni. Nincs is talán erő a földön, ami azt a követ onnan el tudná távolítani. Nincs: biztosan nincs! Nem lenne elég ide, meglehet, ezer férfi sem, hiába húznák barmok és elefántok… Látni, hogy az a kő, az onnan egy tapodtat sem mozdul! Az éjszaka sötétjében akkorára nőtt, mint egy hegy, olyan szilárd, mintha vasból volna, és talán még gyökeret is eresztett a csendben. Gonosz kőgyökeret, már a világ szívére kúsznak a szálai! Mi lesz így velünk?! „Ez a tél még megváltatlan…” Át kell írni, még ha nem is illik: Ez a lét még megváltatlan…
A kő még ott van. Belül sötét, kívül már pirkad. Belül némaság, kint már apró reccsenések, motoszkál az éjszaka. De az is lehet, hogy fordítva: belül már ébred a fény, kint még mindenki vaksötétben botorkál, benn már harsona szól és alleluja verődik vissza a falakról, míg odakint csak tátogni tud a mindenség: se szava, se hangja nincs már. Megnémult, lehet, örökre. „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”
A kő még ott van. Mázsás terhe alatt félelem, szorongás, irigység, túlzott szigor. Butaság, gonoszság, elveszett kiáltás. Harag és bánat, aggodalom. Utálat, elő- és utó-ítélet, önzés meg bírvágy. Halál. Megjött a tél. „Keserüségemre úgy sincs felelet: / minek adtál ennem, ha nem eleget?”
A kő még mindig ott van. Nincs olyan erő a földön, ami azt a követ onnan… Nincs. A földön nincs…
Csak az égben.
A. József írása
