Az 1848-49 – es szabadságharc leverése után nehéz évek következtek. Az Aradon kivégzett honvédtisztek, a sokéves börtönre ítélt hazafiak, az emigrációba kényszerültek sorsa arra intette a magyarságot, hogy nem adják ingyen a szabadságot. Ennek ellenére nagyon sokan voltak, akik csendben, de szívós akarattal tovább küzdöttek.
A változásokat nem tudta megállítani sem az osztrák önkény, sem az orosz cár szuronyai. A Habsburg Birodalom tartományaiban sorra törtek felszínre a szabadságküzdelmek, és előrevetítették Ausztria meggyengülését. Fellázadt Itália, és az olaszok egységes államot akartak, amiben jól felfogott érdekből a franciák segítségére is számíthattak. Solferino mellett 1859. június 24-én a franciákkal szövetkezett szárd-piemonti csapatok szétverték Ferenc József hadseregét. A császár tudta, hogy semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, és engedményeket kell tennie a magyaroknak is. Természetesen csak módjával, apróbb gesztusokkal, látványos, ám nem túl jelentékeny kérdésekben. Először is menesztette hírhedt belügyminiszterét, Alexander Bachot, azután pedig 1861-ben országgyűlést hívott össze. Erre összeállíttatott egy alkotmánytervezetet, amely a Magyar Királyság helyzetét határozta meg a birodalmon belül, ám az ország különleges státuszáról hallani sem akart. A magyar politikus radikálisabb része feliratban utasította el őfelsége tervezetét, és ragaszkodtak az 1848-ban kivívott szabadságjogokhoz. Ez azonban nem nyerte el a császár tetszését, ezért 1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést, és Anton Schmerling államminisztert ruházta fel teljhatalommal a magyar ügyekben. Schmerling nem volt annyira vaskalapos, mint elődje, de a 48-as jogokról hallani sem akart. Az évekig tartó csendes egyezkedések, huzavonák 1865-ben értek el a fordulóponthoz, amikor április 16-án, húsvét vasárnapján a Pesti Napló hasábjain megjelent egy névtelen cikk, amelyben a szerző a magyarság követeléseinek jogosságát fejtegeti és támasztja alá. Később derült ki, hogy Deák Ferenc gondolatai, aki abban az évben tért vissza a politikába. A „Haza Bölcse” kifejtette, hogy a magyarság nem kérdőjelezi meg Ausztria-Magyarország egységét, de semmiképpen sem engedi, hogy az ország függetlensége csorbát szenvedjen, és hogy a Magyar Királyságot is az örökös tartományok közé sorolják. „Egyik czél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik czél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyeket a sanctio pragmatica is ünnepélyesen biztosít, s melyekből többet elvenni, mint a mit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű.” A bécsi udvar nem tehetett mást, egyezkedni kezdett, amit nyomatékosított a poroszoktól Königrättz mellett 1866-ban elszenvedett vereség, és 1867-ben megtörtént a kiegyezés.
(kép: wikipédia)
