Amióta 1541-ben az ország három részre szakadt, az erdélyi fejedelmek félig- meddig vazallusi sorban próbálták megtartani a kis országot. Főként annak reményében, hogy onnan kiindulva majd egyszer újra egyesíthetik a Magyar Királyságot.
Ez a szándékuk azonban nem maradt titokban sem a szultánok, sem a német császárok előtt, ezért mindig nagyon vékony jégen lépegetve kellett politizálniuk. Aki ezt tudatosította, az nemzetközi szinten is komoly eredményeket tudott elérni, mint Báthory István, vagy I. Rákóczi György. Ez utóbbi fia, II. Rákóczi György alatt azonban beszakadt már beszakadt a jég. Édesapja után egy erős országot örökölt, és kezdetben külpolitikai téren is úgy tűnt, hogy érti a dolgát. Megszerezte Bogdán Hmelnyickij kozák nagyhetman szövetségét, és 1653-ban a két román fejedelemséget, Moldvát és Havasalföldet is a befolyása alá vonta, így nagyon komoly tényezővé emelve az Erdélyi Fejedelemséget. A baj akkor történt, amikor X.Károly Gusztáv svéd király 1656-ban követeket küldött Rákóczihoz azzal a csábító ígérettel, hogy ha megsegíti őt a lengyelekkel vívott háborúban, ő lehet a király. A fejedelmet nagyon csábította a lehetőség, és elődjére, Báthory Istvánra gondolt, aki elnyerte Lengyelország trónját. Azonban itt más volt a helyzet, és IV.Mehmed szultán tisztában volt vele, ha most az erdélyi fejedelem lengyel király is lesz, elegendő erővel rendelkezik akár a törökök kiűzésére is. De Bécsben sem tetszett az ötlet a Burg urainak, és ebben a kérdésben egy követ fújtak az oszmánokkal.
A fejedelem azonban összegyűjtötte hadait, és 1657-ben betört Lengyelországba. Hiába volt Köprülü Mehmed nagyvezír szigorú parancsa, hogy forduljon vissza, Ráküczi biztos volt a dolgában. A lengyelekkel csak elbírt volna, de közben a svédek és a kozákok is cserben hagyták, a szultán pedig ráeresztette a krími tatárokat, akik bekerítették a Kemény János által vezetett fősereget, és nagyon sok erdélyi főurat fogolyként hurcoltak a Krímbe. Maga a fejedelem visszajött valahogy, de itthon már ingott a lába alatt a talaj. A törökök Rhédey Ferencet ültették a fejedelmi székbe, aki ellen a régi uralkodónak harcolnia kellett, ha trónját meg akarta tartani. Miután Rhédey lemondott, Barcsay Ákossal próbálkoztak, de II. Ráküczi György ebbe sem nyugodott bele. Ekkor már a szultán türelme is elfogyott, és egyfelől betörtek Erdélybe a tatárok, más felől pedig Szejdi Ahmed budai, és Ali temesvári pasa csapatai nyomultak az országba. A fejedelem kétsegbeesetten szedett össze vagy 8000 ezer embert, akikkel 1660. május 22-én Szászfenesnél akarta feltartóztatni a 20000 ezer főt számláló ellenséges hadat. Nem járt sikerrel, és menekülés közben olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy június 7-én belehalt sérüléseibe. A lengyelországi kaland rengeteg szenvedést, dúlást, fosztogatást hozott Erdély népére.
(kép: wikipédia)
