Ismerős az érzés, hogy szeretünk valakit, aki nem becsül meg minket? Az lényegtelen, hogy azért mert ténylegesen nem becsül vagy nem egymást keressük csak mi azt hisszük, ő pedig nem meri kimondani, hogy nem minket keres. A vége mindig ugyan az: tönkre megyünk.
„Magamat tettem tönkre azzal, hogy szeretlek”- hangzik az ismeretlen szerzőtől vett gondolat, amelyen megakadt ma a szemem. Hányszor van az, hogy valakit szeretünk, mindent odaadunk minden kedvességünket, energiánkat, szeretetünket de viszonzást nem kapunk.
Persze ez minket nem érdekel, mert a szerelem nem kér és a szerelem vak. Nekünk fontos a másik boldogsága, fontos, hogy mosolyt lássunk az arcán magunktól fáradtságot nem kímélve és nem vesszük észre, hogy kiégünk ebben – legalábbis az elején. Aztán jönnek később a csalódott gondolatok, a szomorú pillanatok, a zuhany alatti sírások és azt érezzük, hogy kezdünk elhervadni, hogy csak adunk, adunk viszonzást nem kapva. És ez már kezd terhes lenni számunkra, de még mindig nem vesszük észre.
Valószínűleg ha nem megyünk el szakemberhez, vagy a barátaink, családunk nem döbbent rá helyzetünkre nem is fogunk változtatni, de észre sem fogjuk venni, hiszen túl fájdalmas szembesülni az igazsággal. Ehelyett fénysebességgel rohanunk egy jó kis mentális robbanás felé. Mert egy idő után ennek a hullámvasútnak vége lesz, a partnerünk kiszáll, mi pedig ott maradunk szerelmesen és nem értjük mi történt velünk. Hiszen szerettük. Mindent megtettünk érte. Tehát nem vagyunk elég jók? Te jó ég! Nem vagyunk elég jók, nem vagyunk szerethetők és soha nem fog minket szeretni senki. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat mantrázunk magunkban rendíthetetlenül, míg végül lassan már magunk is elhisszük. Ilyenkor rettenetesen össze vagyunk törve és reménytelennek látjuk a világot. Teljesen padlóra kerültünk, mondhatnánk, hogy mi tettük tönkre magunkat, mert vakok voltunk. De ezt az állapotot bármi fájdalmas is meg kell élni és erőt meríteni belőle. Hiszen amikor összeszedjük magunkat, megerősödünk iszonyat büszkék leszünk arra, hogy milyen mélyről képesek voltunk felállni. És ha a padlóról sikerül magunkat egy ilyen szörnyű lelkiállapotból összekaparni akkor mi ne sikerülhetne? És ez az igazi önbizalomerősítés!
