A Rákóczi- szabadságharc az utókor emlékezetében nemzetünk legendás küzdelmeként maradt meg, mint a magyar vitézi tettek és a kuruc virtus képei. Eközben azonban súlyos napi gondok, a belviszályok és sok másféle teher is nyomasztotta a magyarságot.
A fejedelem még 1707 kora tavaszán, Rozsnyón meghirdette az országgyűlést, ám az esőzések és árvizek miatt a rendek csak nyár elején tudtak összejönni, és nem is Ónodon, hanem a közeli körömi mezőn. A történészek manapság felteszik a kérdést, hogy lehet-e országgyűlésnek nevezni ezeket a tanácskozásokat, hiszen az ősi magyar alkotmány értelmében országgyűlést csak a király, vagy a király nevében a nádor hívhat össze. Valószínű tehát, hogy közjogi értelemben csak országos gyűlésként, egyfajta nemzeti nagygyűlésként lehet értelmezni ezeket az eseményeket, mindazonáltal sorsfordító hatással voltak a magyar történelemre. Az ónodi országgyűlés idején a nemzet már ötödik esztendeje állt fegyverben, ám a végső döntést nem sikerült kicsikarnia. Ugyanis a kurucoknak nem volt olyan hadseregük- nehéztüzérség, képzett katonaság- amely felvehette volna a versenyt a professzionális császári hadakkal. Tapasztalt, képzett katonatiszt pedig, aki egész hadtesteket tudott volna vezényelni, éppenséggel egy sem akadt. Az egyetlen képzett főtisztet, Forgách Simon tábornokot a vesztes zsibói csata után 1705- ben a hadbíróság árulás vádjával lecsukatta. Rákóczi Ferenc tehát azt akarta elérni, hogy az 1700 óta dúló spanyol örökösödési háborúba, amely Ausztria és Franciaország között dúlt, hadviselő félként bevigye Magyarországot.
Ez azért lett volna jó, mert akkor a háborút lezáró béketárgyalásokon országunk is helyet kapott volna, és nemzetközi megállapodásokkal lehetett volna garantálni Magyarország szabadságát. Csakhogy még a szövetséges XIV. Lajos francia király sem tekintett másként a fegyverre kelt magyarságra, mint egy másik uralkodó lázadó alattvalóira, akiket támogatott ugyan, de nem ismerte el egyenrangú félként. Az ónodi országos gyűlésen tehát ezt akarták megoldani, méghozzá úgy, hogy nem ismerik el József császárt magyar királynak, és kimondják a Habsburg- ház trónfosztását, és Magyarország függetlenségét. Ettől sokan tartottak, emellett az országra nehezedő terhek is egyre nagyobb megpróbáltatást jelentettek. Túróc vármegyei követei, Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf hangot is adtak elégedetlenségüknek, és azzal vádolták Rákóczit, hogy nem a magyar érdekeket tartja szem előtt, hanem idegen hatalmak céljai miatt vérezteti a magyarságot. Arra is célozgattak, hogy valamilyen személyes érdek húzódhat mögötte. A hangulat végzetessé vált, mert egyetlen ellenvetés sem hallatszott. A fejedelem tudta, hogy ez a nemzet végzete, hogy ha az évek óta dúló harcok után a magyarság nem a csatatéren vérzik el, hanem a meghasonlás szégyenteljes színpadán. Szóra emelkedett tehát, és megrázó szavakkal ecsetelte, hogy hogyan adta oda mindenét, hogyan áldozta fel a maga és családja életét a szabadság oltárán. A nagyúr panasza nem is maradt hatás nélkül, a közelben álló főurak- elsőként talán Bercsényi Miklós gróf- kardot rántottak é szó szerint összekaszabolták a túróci követeket. A véres dráma után a hangulat megfordult, és másnap kimondták a Habsburg- ház trónfosztását. A háború folytatódott, de II. Rákóczi Ferenc soha nem tudta elérni, hogy olyan nemzetközi szerephez jusson, mint Bethlen Gábor, vagy I. Rákóczi György. Természetesen nem az ő hibájából, egyszerűen a politikai helyzet volt egészen más, mint a nagy elődök idejében.
(kép: wikipédia)
