Nos, szőlővel nem szolgálhatok – nincs még itt az ideje. Almával sem, mert épp nem estek útba a fái, pedig csak alig 5-10 kilométeres kitérőt kellett volna tennem Nagykeszi felé, ahol – Eklipuszta felől beérkezvén – az első buszmegálló mellett vadalmafák, a falu belsejében pedig nemesített fajták is megtalálhatóak. Ahogyan Csicsón is, a grófi telken – nem mellékesen a méltán népszerű és rendkívül közkedvelt Pressburg című hazai sorozatban is feltűnt –, valamint Nyárasd sem volt túl messze az alsó-csallóközi kiindulási pontomtól. Barack? Hát azt meg már mind leszedtük, megettük, már amit fent hagyott a tavaszelői fagy. Azért volt rajta, és – ahogyan a mondás is tartja – a jóból keveset adnak, ám annál édesebb az íze. Hát akkor mivel szolgálhatok? Ó, nagyon sok mindennel! Szikrázó és fényűző élettel! Kicsattanó egészséggel, káprázatos látvánnyal: szerelmes földrajzzal!
Évek, talán évtizedek óta elmondhatjuk már: nem kíméli a csallóközi embert sem az időjárás, sem a geopolitika, sem pedig a világgazdaság. Persze, mindez nem csak bennünket sújt, ám ez van testközelben, ez határozza meg mindennapjainkat, ez az, amire – néha homokvárnak tűnhet – igyekszünk és próbálunk jövő építeni. Az időjárás? Egészen biztosan minden csallóközi ember, illetve mindazok, akik útjuk során keresztülmentek e régión, visszaemlékeznek az elmúlt évek megcsavarodott, barnára száradt és égett kukoricaszáraira, a ki nem fejlődött csövekre és az apró fejükkel a földet pásztázó, nevükre semmiben sem hasonlító napraforgókra. A fagykártól töpörödött, gyümölcsképződményekre, terméketlen eperföldek hektárjaira. Emlékezhetnek az elfeküdt gabonára vagy a földekre, melyeket csak a gyom vert fel.
De emlékezhetnek másra is. Az előbb sárgálló táblákra – melyek a repce gazdagságát mutatták, aztán a lilás-rózsaszínes látványra, amikor a mák bontogatta szirmait. Az idei napraforgóra, ami ugyan az utolsó pillanatban, ám mégis megkapta az égi áldást, s kapja azóta is, gazdaggá, magoktól súlyossá téve a szirmok körítette pogácsákat. A szőkülő búzatáblákra, a barna rozsra, dús kalászú tönkölyre.
Hatalmas fürtöket hoznak idén a szőlőtőkék, kilós dinnyék görögnek az utánfutók felé. Itthon is vannak már spárgatermesztők, akik elégedetten dörzsölték a markukat, és a kistermelők még a sárgabarackra sem panaszkodtak. Mondjuk tény: a paradicsom íze idén valahogy nehezen tud megválni a füves jegyektől, a paprikák viszont húsosak, harsányak. Idén övék lesz a főszerep a lecsóban.
Hogy jön ide a geopolitika meg a világgazdaság? Gyermekkorom csallóközi „hegyei” az út mellett összehordott cukorrépahalmok voltak. Hányszor, de hányszor elképzeltem, hogy faszánkómmal nem a hófehér havon, hanem a szürkés-barnás terményen siklok majd lefelé! De közbeszólt az EU, azt mondták, nem kell nekünk itthon cukrot gyártanunk, jó lesz ide a külföldi. Így is történt. De a csallóközi (ember, állat, növény) már csak olyan szerzet, mint a gyom: le lehet fejezni, időszakosan el lehet tüntetni, de akkor más helyet keres magának, és újra felveti a fejét. Ahogy a cukorrépa is: egyre több helyen látom újra meg újra. Kicsik a halmok – még –, de tudják: jóból nem adnak sokat!
fotó: Kalmár Csaba
