„Egy telepakolt, olajzöld Peugeot-val tekeregtünk fel a szerpentineken, mögöttünk még két kocsi a család többi tagjával. Pofás kis kőházhoz értünk, nagy terasszal és kilátással a völgybe. Azonnal befogadtak, mintha egy régen látott unokatestvér lennék. Báránysült, humusz, gránátalma, sőt, még hideg sör is. Nagyon aranyosak voltak, ahogy próbáltak leitatni, engem, a tapasztalt tengeri rókát. (…) Közben figyeltem, ahogy a számomra érthetetlen nyelven csacsogtak, nevetgéltek, a rádióban könnyed jazz zene szólt – valahogy nem így képzeltem el egy közel-keleti grill partyt.”
A fentebbi szöveg idézet a Beirut Blues című tételkísérőből. Kicsit olyan ez, mint a népszerű ujj-játék: ez elment vadászni... Csak esetünkben úgy hangzana: ez elment a tengerre, ez vele tartott, ez megfestette, amaz megírta, a közönség pedig az egész elegyét élvezte tátott szájjal. A komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ nemrég felújított fogadóterében egyfajta „családi vállalkozás” jelzővel is illethető, rendkívül látványos, izgalmas kiállítás nyílt, amely a kalandok színterére repíti a nézelődőt. Témája ugyanis idősebb Hanusz Zoltán munkája: tengerész volt, tisztként szolgált különféle hajókon, bejárta a világot, emiatt számos érdekes, megdöbbentő, kacagtató vagy éppen félelmes élményben volt része. A kiállítás anyagát festmények és grafikák teszik ki – Török Bianka munkái, illetve azok kísérőszövegei, melyeket Bianka férje, Hanusz Dániel (a tengerész Hanusz Zoltán kisebbik fia) vetett papírra.
„Érdekes élmény volt, és vágytam is már ebbe a világba. Leginkább gyermekkönyveket illusztrálok, ami bizonyos színek mindennapi használatát jelenti, azzal együtt, hogy más színek pedig szinte kimaradnak a repertoárból: a sötétebb, hangulatukban komorabb árnyalatok. Most lehetőségem volt ezekkel is játszani, és nagyon tetszett. Ezenkívül a kollázsok világában is elmerültem. Az elkészült munkákból egy könyvet is kiadunk, január végén érkezik majd, Mesél a tenger címmel. Remélem, hogy addig megtanulok hajót rajzolni!”
– kacagott a kiállítás megnyitóján Bianka, aki elismert illusztrátor és képzőművész, a pesti Metropolitan Egyetem tervező-grafika mesterszakán végzett. Munkái letűnt korokat idéznek, nosztalgiát árasztanak.
„Az egyik kikötői melós nagyon ránk hangolódott. (…) Tisztán emlékszem, hogy megbeszéltük, hogy elvisz apu után, aki épp a kikötőben van egy gyűlésen. Valahogy felügyelet nélkül maradtam a kajutban, és a kör ablakon keresztül dumáltunk. Aztán természetesen gondolkodás nélkül kimásztam, és kézen fogva elindultunk a kikötő kijárata felé. Körülöttünk mindenhol vörös pipacsok, mögöttünk meg ökölbe szorított kézzel rohanó apám. Nem tudom, mit kezdtek a fickóval, de apám szavaival élve, valószínűleg letekerték a fejét. Pedig lehet, hogy tényleg nem akart rosszat. Haverkodni akart, vagy el akart adni kilóra. Mondjuk egy sejknek, akinek nem lehetett fiúgyermeke. Na mindegy, biztos unatkoztam volna abban a sátorban.”
Ez az idézet pedig a Sivatagi Herceg kísérőtételből van, Hanusz Dániel saját élményét mesélte el. Mivel a tengerészt gyakran kísérte el a családja hajós útjaira, így nekik is kijutott a kalandokból bőven. Dániel e történet idején szőke, kék szemű kisgyermek volt: ez az arab világban unikumnak számított, szinte kincsnek. Az utolsó pillanat szerencséje, hogy családjával maradt, és nem sivatagi hercegként (vagy máshogy) cseperedett fel.
„Egyik alkalommal, mikor apámat hajózására elkísértem – ekkor elsőtisztként szolgált –, a hajó kapitánya munkát bízott rám: kalapáccsal kellett eltávolítani a raktér hidraulikus ajtajáról a rozsdát – a sós tengeri víz nem kímélt semmilyen felületet. Nagyon lelkiismeretesen dolgoztam, aminek meg is lett a gyümölcse: a kapitány rendkívül elégedett volt, és teljes tengerész fizetést adott nekem – 1200 német márkát. Akkoriban az hatalmas összegnek számított. Megszereztem a jogosítványt, a maradékból pedig megvettem életem első brácsáját”
– ezt már ifjabb Hanusz Zoltán, a tengerész idősebb fiúgyermeke mesélte, aki az Egressy Béni VMK kulturális menedzsere, népzenész. Sok olyan zenész történetet hallottam már, ahol a dinasztia, a tehetség öröklése határozta meg az ifjú zenész életútját, de hogy az ország egyik legjobb nagybőgőse, brácsása, a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetés birtoklója, zenészi pályafutását bizonyos részben édesapja tengeri kalandjainak köszönhesse, nos ez mindenképpen rendhagyó.
Hogy kinek ajánlanám e kiállítást? Mindenkinek, aki szerette régebben, akár manapság is azokat a kalandfilmeket, ahol fantasztikus, több árbocos vitorlásokkal szelték a vizet kalózok és áldozataik. Azoknak, akik belesnének egy tengerész mindennapjaiba. Azoknak, akik elvesznének a falakra aggatott képek hajói, sirályai, kötelei és vasmacskái között. És azoknak is, akik hazavinnék Török Bianka látásmódjának aprócska szeletkéjét: a művésznő ugyanis poszter formájában is elérhetővé tette számos alkotását. A kiállítás megnyitóján a hetényi Molnár Péter - Bortornác Borászat olaszrizlingje és furmintja segített a fantáziának kalandozni tengeren innen és tengeren túl. A tárlat meglátogatóinak is jó szívvel tudnám e két csodás hegylevét ajánlani, de ha igazi matróznak szeretnék érezni magukat, akkor bizony a kalandokhoz rum dukál! Jó szelet és csendes tengert!
fotó: Kalmár Csaba
