Évtizedekkel ezelőtt, mikor a Felvidéken is emlékezni kezdtek az 1848/49-es szabadságharc hőseire, Ipolyságon csak a köztemetőnkben nyugvó Jármay Ármin honvédhadnagy sírját koszorúztuk március tizenötödikén. Mert csak róla tudtunk valamit.
Aztán sikerült kiderítenünk, hogy vannak itt mások is. Például Sárpy György (1822-1907) a szabadságharc honvédfőhadnagya, az egykori olaszországi magyar légió huszárszázadosa. Róla, pontosabban a Sárpyak temetkezési helyéről a Hol sírjaink domborulnak című kiadványban is olvashatunk.
Azt írják itt, hogy az ipolysági temetőben „A bejárattól jobbra, a temetőfal mellett található sírboltban a család több tagja van eltemetve. Visszaemlékezések szerint a város többi, időközben felszámolt temetőjéből is áthozták ide a Sárpy család tagjainak földi maradványait. Így nagy valószínűséggel itt van eltemetve Sárpy György is, aki az Egyesült Államokat megjárva, 1890-ben Ipolyságon telepedett le. Az alacsony kovácsoltvas kerítéssel védett sírkertben álló, fekete márványból készült obeliszken csak a „Sárpy család sírboltja” felirat olvasható.“ (Görföl-Kovács Dunaszerdahely, 2003.73.p.)
Nos, a fentieket feltétlen kiegészíthetjük néhány észrevétellel, újabb adalékkal. Először is el kell mondanunk, hogy a sírhely nem szerepel a védett sírok régebben készített itteni jegyzékében; a síremlékek feliratait olvasva pedig már ezt a nagy obeliszket sem találnánk meg. Pontosabban köztemetőnkben hiába is keresnénk a „Sárpy család sírboltja“ feliratos emléket. A márvány sírjelet ugyanis megfordították, s így csak az új tulajdonos, a „Bali család“ felirata olvasható azon. Sárpy György valóban itt lehet eltemetve, mert amikor meghalt, 1907-ben már az új köztemetőbe temetkeztek az ipolyságiak, s megépülhetett előtte a Sárpyak családi sírbolja is.
Ezt látszik igazolni a nevezett halálát, temetését hírül adó gyászjelentés is, melyen ez áll:
„Ifj. Sárpy György ugy a maga, valamint az összes rokonság nevében/ megtört szívvel tudatja, hogy felejthetetlen jó atyja, a legjobb nagyapa és rokon/ id. Sárpy György/ az 1848/49 évi katonai vitézségi érdemjellel kitüntetett nyugalmazott honvéd huszár kapitány/ folyó hó 10-én életének 86-ik évében hosszas szenvedés után jobblétre szenderült./ A megboldogult hült teteme folyól hó 11-én délután 2 órakor fog a ha-/ lottas háznál beszenteltetni és az ipolysági új temetőben örök nyugalomra tétetni./ Ipolyság, 1907. november hó 10-én/ Áldás és béke poraira“.
Id. Sárpy Györgyöt természetesen számon tartja a szabadságharc tisztjeiről készült nagy összefoglalóiban Bona Gábor is, eme életrajzi adatokat közölve: Egerben született 1822-ben, görög keleti vallású kereskedő. 1841-ben lett közvitéz, 1843-ban tizedes a 3. Ferdinánd huszárezredben. „1848 nyarán részt vesz a délvidéki harcokban, ősszel ezredével csatlakozik a honvédsereghez. 1849. jan. 19. hadnagy, márc. 13. főhadnagy ezrede bácskai (IV.) hadtestben szolgáló ezredesi osztályánál. Ápr. 28. kitüntetik a katonai érdemjel 3.osztályával.
A fegyverletétel után besorozzák a 7. huszárezredhez. 1852. elbocsátják, Ipolyságon telepedik le. 1861. huszár százados az olaszországi magyar légiónál. 1862. az Amerikai Egyesült Államokba megy. /.../ Meghalt Ipolyság, 1907. nov. 10“. (Bona: Budapest, 1998. 9.p.) Sárpy tehát a bevezetőben említett 1890-es évnél már előbb élt Ipolyságon; 1856-ban itt vette feleségül Veszelák Máriát, s 1858-ban itt született György nevű fia is.
A család, illetve a családnév eredetét illetően egy másik helyen megjegyzik, hogy a Sárpy „a magyarországi görög Sarpe név változata lehet. Éltek ugyanis Sarpe-családtagok Egerben: 1769-ben Sarpe János és Sarpe Tamás egri görög kereskedők voltak“. Közülük való volt Sárpy György is, aki 1890-től már tartósan Ipolyságon élt: „a Hont vármegyei Honvédegylet tagja volt. 1893-ban részt vett a budai honvédszobor avató ünnepségén“.
A Sárpyak egykor népes családot alkottak Ipolyságon; kereskedelemmel foglalatoskodtak, de jelen voltak a közélet más területein is. Részt vettek a közigazgatásban, kikerültek közülük ügyvédek és mások is. A görögkeleti vallásról később áttértek a római katolikusra.
fotó: Csáky Károly
