Szeretett Testvéreim az Úrban! (Prédikáció – János 20,19–23)
A mai evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus megjelenik tanítványainak, miközben azok félelemben bezárkózva ülnek egy szobában. A Mester első szava mégsem korholás, még csak nem is számonkérés, hanem: „Békesség nektek!” E két szóban benne van a feltámadott Krisztus evangéliuma. Békesség, amely nem csupán érzelmi megnyugvás, hanem az Istennel való megbékélés, a teremtés rendjének helyreállítása, az új élet lehetősége.
Az ókatolikus hagyomány számára ez a mozzanat különösen fontos. Mi, ókatolikusok, úgy tartjuk, hogy Krisztus nem félelmet és kényszert hoz, hanem szelíd jelenlétet, amely felszabadít. A tanítványok ajtaja zárva volt, de Jézus nem hagyta, hogy a falak visszatartsák szeretetének erejét. Így van ez ma is: az Úr keresztülhatol minden falon, amit az ember a szíve köré emel. Mi, ókatolikusok, éppen ezért hirdetjük: nincs olyan élethelyzet, amelyből Isten ne tudna átvezetni a világosságba.
A Feltámadott megmutatja sebeit. Nem titkolja el a szenvedés nyomait. Ezzel azt üzeni: a megváltás nem feledés, hanem átalakulás. A kereszt nem kerülhető meg, de rajta át vezet az út az örök életre. Ez a sebhelyes test nem gyengeség, hanem dicsőség jele. Az ókatolikus egyház ezzel a tudattal fordul minden szenvedő felé: a sebek nem szégyenfoltok, hanem lehetőségek a Krisztussal való mélyebb egyesülésre.
Ezután Jézus újra így szól: „Békesség nektek!” Majd rábízza tanítványaira a küldetését:
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”
Ez az egyház megszületésének pillanata. Az egyház nem emberi találmány, nem intézmény csupán, hanem Krisztus küldetésének folytatása. Mi, ókatolikusok, e küldetés tudatában éljük meg közösségi létünket. Nem zárt kör akarunk lenni, hanem Krisztus békéjének hírnökei a világban.
Jézus rájuk lehelt, és így szólt: „Vegyétek a Szentlelket!” Ez a mozzanat a teremtésre emlékeztet bennünket. Ahogyan Isten a teremtés hajnalán életet lehelt az ember orrába, úgy most Jézus új életet lehel a tanítványokba. Ez az új teremtés pillanata. A Szentlélek által születik meg az egyház, az a közösség, amely Isten éltető Lelkét hordozza a világban.
Az ókatolikus egyház Szentlélekre figyelő egyház kíván lenni. Nem a múltba mered, hanem a Lélek frissességéből akar meríteni. Ugyanakkor hűséges az apostoli hithez, az első századok tiszta hagyományához. A Lélek szabadsága és az ősök hite számunkra nem ellentét, hanem egymást kiegészítő valóság. Ezért tartjuk fontosnak az apostoli hitvallást, a szentségek rendjét, a közösségi imádságot – mindezt azonban nem külső kényszerként, hanem a Lélek belső erejéből fakadóan.
Jézus végül így szól:
„Akiknek megbocsátjátok bűneiket, azok bocsánatot nyernek...”
A bűnbocsánat hatalma az egyház egyik legnagyobb ajándéka. Nem mi, emberek bocsátunk meg, hanem Krisztus bocsát meg általunk. Ez a szolgálat felelősséget és alázatot kíván. Az ókatolikus lelkiség arra tanít, hogy ne elítélő, hanem irgalmas közösség legyünk. A bűnbánat szentsége nem félelemre épül, hanem gyógyulásra és újjászületésre.
Kedves Testvérek!
A bezárt ajtók mögött ülő tanítványok története a mi történetünk is. Mindannyian ismerjük a félelem falait, a bűn terhét, a kétségbeesés pillanatait. De Jézus ma is megjelenik közöttünk, és ezt mondja:
„Békesség nektek!”
És ma is leheli ránk a Lelket, hogy küldöttei legyünk egy sebzett és békére éhező világban.
Mi, ókatolikusok, hittel valljuk, hogy az evangélium örömhíre nem múlt idő, hanem jelenvaló valóság. A Feltámadott ma is él, ma is szól, ma is küld. Engedjük hát, hogy áthatoljon falainkon, gyógyítsa sebeinket, és Lelke által újjáteremtsen bennünket!
A Lélek ajándéka nem csupán egyéni kegyelem, hanem közösségi élet forrása is. A tanítványok ekkor már nem pusztán követők, hanem küldöttek – Krisztus teste a világban. Így születik meg az egyház: nem emberi döntésből, nem szervezeti struktúrából, hanem a Feltámadott ajándékából és a Szentlélek erejéből. A pünkösdi esemény nyitánya ez – itt kap formát az a közösség, amely majd hirdeti az evangéliumot, szolgálja a szentségeket, hordozza a szeretetet. Mi, ókatolikusok, e születésre mindig emlékezünk: az egyház nem mi vagyunk önmagunkban, hanem mi vagyunk együtt, Krisztusban és a Lélekben. Ezért nem birtokolni akarjuk az egyházat, hanem benne élni – alázattal, testvéri szeretetben, és nyitottsággal minden ember felé. Mert ahol a Lélek van, ott van az egyház, és ahol az egyház van, ott lehetővé válik az újjászületés.
fotó: pixabay.com
