Az ókatolikus egyház, amely hűséges kíván maradni az első évezred keresztény hitéhez és gyakorlatához, különös tisztelettel fordul azok felé, akik életükkel és halálukkal tanúságot tettek Krisztus melletti elköteleződésükről. A szentek nem csupán példaképek számunkra, hanem lelki társaink is az üdvösség útján, akiknek közbenjárását Isten előtt kérhetjük és akikkel az egyház misztikus közösségében, a „szentek közösségében” (communio sanctorum) élünk.
Miről olvashatnak?
A szentek helye az ókatolikus hitben
A szentek közbenjárása
A szentek és az egyházi közösség
Az ókatolikus sajátosság
A szentek helye az ókatolikus hitben
Az ókatolikus hagyomány szerint a szentek azok, akik Krisztus követésében eljutottak a hit és a szeretet teljességére. Nem tökéletes emberek, hanem megváltott és megszentelt testvéreink, akik Isten kegyelme által diadalmaskodtak a bűn felett. Az ő életük nem válik el radikálisan a mi életünktől, hanem épp ellenkezőleg: arra hív bennünket, hogy mi is ugyanazon úton járjunk, amelyen ők előttünk haladtak.
A szentek tisztelete tehát nem bálványimádás, ahogy azt egyes protestáns irányzatok tévesen állítják, hanem az Egyház dicséretmondása Istennek mindazért a kegyelemért, amelyet ezekben az emberekben megvalósított. Ahogyan a Zsoltárok könyve mondja:
„Dicsérem Uram minden szentjeiddel együtt” (vö. Zsolt 149,1).
A szentek élete Isten munkájának tükre, és az ő tiszteletük Isten dicséretét szolgálja.
A szentek közbenjárása
Ókatolikus hitünk szerint a szentek nemcsak múltbéli példaképeink, hanem jelenvaló társaink is a hit útján. Mivel Krisztusban nincsen halál, az ősegyházi tanítás szerint a szentek Isten trónja előtt élnek és imádkoznak az Egyházért. A Jelenések könyvében olvassuk:
„A szentek imádságai, mint aranycsészék telve tömjénnel állnak az Isten trónjánál” (Jel 5,8).
Ez az ige is alátámasztja, hogy a szentek közbenjárnak értünk.
Ókatolikus liturgiánkban is jelen van a szentekhez való fohászkodás. Nem úgy tekintünk rájuk, mintha saját hatalmukban állna csodát tenni vagy üdvösséget adni, hanem mint mennyei testvéreinkre, akik kérhetik számunkra Isten kegyelmét. Hasonlóképpen, ahogyan földi életünk során is megkérünk másokat, hogy imádkozzanak értünk, ugyanúgy kérjük a szenteket is, hogy járjanak közben érettünk.
A szentek és az egyházi közösség
Ókatolikus felfogásban az Egyház nem csupán a földön élő hívek közössége, hanem a mennyben megdicsőült szenteké is. Az Egyház három részből áll: a küzdő Egyház (a földön élő hívők), a szenvedő Egyház (a tisztulás állapotában lévők), és a megdicsőült Egyház (a szentek közössége). Ez a hármas egység kifejezi azt a hitet, hogy Isten családjában nincsen elszakadás, hanem az üdvösségre vezető úton mindannyian összekapcsolódunk.
A szentek liturgikus ünnepei — különösen Mindenszentek napja — arra emlékeztetnek bennünket, hogy az életszentség minden keresztény hivatása. Nem kiváltságos kevesek útja, hanem Isten meghívása minden ember számára. A szentek példája tehát nemcsak csodálat tárgya, hanem bátorító jelzés: lehetséges az evangéliumi élet, lehetséges Krisztust követni a mindennapokban.
Az ókatolikus sajátosság
Az ókatolikus egyház külön hangsúlyt fektet arra, hogy a szentek tisztelete ne váljon túlzottá vagy félrevezetővé. Elutasítjuk a szentek kultuszának olyan formáit, amelyek elhomályosítják Krisztus központi szerepét. A szentek minden tisztelete Krisztushoz vezet, aki az egyetlen közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5). Ezért szigorúan megkülönböztetjük a latria (csak Istennek kijáró imádás), a dulia (a szentek iránti tisztelet) és a hyperdulia (a Szűz Mária iránti kiemelt tisztelet) fogalmait.
Mindezek alapján az ókatolikus egyházban a szentek tisztelete nem puszta hagyomány, hanem élő lelki valóság, amely megerősít bennünket a hitben, összeköt bennünket az egész Egyházzal — élőkkel és elhunytakkal —, és Isten dicsőségét hirdeti. A szentek életpéldája, közbenjárása és mennyei jelenléte hitünk gazdag kincse, amelyet alázattal, örömmel és bölcs mérséklettel ápolunk.
fotó: pixabay.com
