Az ortodox egyház Magyarországon egy kis létszámú, szinte családias közösség, látszólag eltörpül a nagy történelmi egyházak mellett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának olyan kincsei, amelyeket érdemes megismerni. Ebbe a lelki kincstárba nyerhetünk most bepillantást Nagy Istvánnal, egy magyar ortodox kereszténnyel beszélgetve. Kezdjük talán azzal: mit is jelent alapvetően az ortodox lelkiség?
Miről olvashatunk?
Milyen a lelki ember?
Egzotikus-e az ortodoxia
Az ima ortodox „értelmezése”
Ikonok
Liturgia
Az ortodox lelkiség elsősorban nem elmélet, hanem élet. Nem valamilyen különleges lelki technika, hanem egészen egyszerűen Krisztus életének elfogadása, befogadása a saját életünkben. Ez egy folyamatos visszatérés Istenhez – szívvel, értelemmel, testtel. Fontos még, hogy egy ortodox keresztény hívő személyes lelkisége az Egyház liturgikus légkörében, az imádságban, a bűnbánatban és a közösség csendjében tud formálódni.
A világ ma zajos és rohanó. Hogyan lehet ebben a környezetben valóban csendet teremteni, lelki emberként élni?
A lelki élet nem annyira a körülményekről szól, hanem inkább az irányultságról. Szent Szerafim azt mondta: „Szerezd meg a benned lévő békét, és ezrek üdvözülnek körülötted.” A világ zaja csak akkor hatol be hozzánk, ha mi ajtót nyitunk neki belül. Az igazi harc mindig a szív belső csendjéért folyik. Ezért imádkozom én magam gyakran: „Uram, adj nekem békés lelket.”
Sokaknak az ortodoxia kívülről nézve idegennek, egzotikusnak, talán egy zárt világnak tűnhet. Mit mondanál azoknak, akik már hallottak róla, érdeklődnek iránta, de nem tudják, merre induljanak?
Úgy fogalmaznék, hogy az ortodoxia nem bezár, hanem a mélységekbe hív. Még a nagy szentek is átélték, hogy az Istenhez vezető út sosem könnyű, de ez az út mindenki számára nyitva áll. És aki vágyakozik, annak már megmozdult a szíve, az már lélekben elindult erre az útra. Nem kell minden lépést ismerni, mindent megérteni az első találkozáskor. Elég, ha az ember elkezd imádkozni – akár csak egyszerűen: „Uram, irgalmazz!” Ez az út kezdete. A többi majd az Egyház közösségében kibontakozik.
Mi az ima helye az ortodox lelkiségben?
Az ima: a minden. Az ima nem egy vallásos szokás, hanem lélegzetvétel. Amint a test nem élhet levegő nélkül, úgy a lélek sem élhet Isten nélkül. Az ima: Isten jelenlétében lenni. Csendben. Kérve. Hálát adva. Néha szavakkal, máskor szavak nélkül. Az ortodox keresztények számára fontos imádság a Jézus-ima. Ez néhány egyszerű szóból áll: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. Itt sem a szavakon van a hangsúly, hanem egy láthatatlan, belülről érezhető vonzás vezet bennünket egyre mélyebbre a szívbe, ahol az ember találkozik az élő Istennel, az Élet Istenével, aki ugyanúgy szól hozzánk, mint mi Őhozzá
Kimondhatjuk talán, hogy az ortodox lelkiség egyik legismertebb és legmisztikusabb eleme a Jézus-ima. Beszélnél róla még egy keveset?
Persze, örömmel. Először is, a Jézus-ima nem technika, hanem jelenlét. Az ember egész lényét egyszerű szavakba sűríti: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” E rövid fohászban benne van a hitvallás, az Istenhez fordulás, a bűnbánat, az irgalom kérése. A cél nem a sok szó, hanem az, hogy a szív imádkozni kezdjen, még akkor is, amikor a száj már hallgat.
Ezt az imát ismételgetni kell? Nem válik ez gépiessé, rutinná?
Természetesen minden szent dolog eltorzulhat, ha nem lélekből fakad. De a Jézus-ima ismétlése nem gépies ismételgetés, hanem lassú aláereszkedés a szívbe. Mint amikor egy csepp folyamatosan ugyanarra a kőre hull – idővel barázdát váj. Előbb már beszéltem arról, hogy a Jézus-ima valódi ereje nem a szavakban van, hanem abban, amit megnyit: Isten jelenlétét bennünk. Ilyen módon a „gépies” ima is megtisztulhat, ha türelemmel, alázattal és vágyakozással mondjuk. Fontos ehhez hozzátenni, hogy bár sokan szerzetesi imának gondolják a Jézus-imát, az mégsem csak a szerzetesek privilégiuma. Az apostoli parancs mindenkinek szól: „Szüntelenül imádkozzatok!” A Jézus-ima pont erre tanít és ad lehetőséget. Lehet mondani úton, munkában, csendben vagy zajban, örömben vagy fájdalmak között. Nem szakít ki a világból: inkább megtölti azt Isten jelenlétével. Egyszer valaki azt mondta: a legnagyobb ajándék, amit valaki adhat a világnak: egy imádkozó szív.
Térjünk ki itt egy kicsit az ortodox liturgiára. Sokak szerint gyönyörű, de egyúttal kicsit egzotikusnak is hat keleti dallamival, szövegeivel, a nyugati rítusokhoz szokott ember számára sokszor hosszúnak tűnő istentiszteleteivel. Mit jelent a liturgia az ortodox ember számára?
Fontos megjegyezni az elején, hogy egy ortodox keresztény számára a liturgia nem egy olyan dolog, ami őérte, az ő szórakoztatására történi. Nem is egy előadás, amit megnézünk, de alapvetően maradunk, akik voltunk. Nem. A liturgia belépés egy másik világba – Isten országába, valóságosan Isten jelenlétében vagyunk, amikor a templomi litrugiában részt veszünk. Azt szoktuk mondani: a liturgia az ég és a föld találkozási pontja. Nem azért énekelünk, tömjénezünk, állunk hosszan, éneklünk több órán át, mert így kívánja a szertartásrend, hanem mert Isten jelenlétében vagyunk, és aki Istent szereti, az örül, hogy ott lehet, együtt Ővele. Ez a jelenlét és együtt-lét formál minket, a lelkünk mélyéig hatoló módon. Eleinte persze sok minden furcsa lehet, de aki elkezd rendszeresen részt venni a liturgikus életben, idővel nemcsak Istenről fog mást gondolni, hanem önmagáról és a világról is.
Az ortodoxia tehát látszólag nem kíván megfelelni a mai vibráló, élmény-központú világnak a liturgiájában sem. Ezzel szemben azt láthatjuk, hogy sok egyházi közösség abban látja a siker útját, ha próbál haladni a korral: új formák, új nyelvezet, technológiai eszközök használatával. Az ortodoxia viszont gyakran tűnik változatlannak. Miért lehet ez így?
Mindez akkor érthető meg, ha nem az emberi történelem és időszemlélet oldaláról közelítünk, hanem az örökkévalóság felől. Az ortodoxia lényege ugyanis nem a korral való együtt haladás, hanem az örök Isten örök igazságához való hűség. Azt gondolom, hogy mi nem korszerűek akarunk lenni, hanem Krisztus-követők. Ez a kettő persze nem áll szemben egymással, mégis más a vonatkoztatási pont: a korszellem vagy a Szent Evangélium. Máshonnan megközelítve: az Egyház nem annyira egy intézmény, amit mindig újra kell pozicionálni, hanem sokkal inkább Krisztus misztikus teste, amely az időn túl létezik. És végül látni kell azt is: a világ ugyan látszólag nagyot változik, ám az ember szíve nem lesz más. Alapvetően ugyanazok a kérdései, ugyanaz az éhsége, ugyanazok a sebei – és ugyanaz a válasz és a gyógyulás is Krisztusban.
Nem veszélyes mégis ez a hozzáállás? Nem szigetelődik el az ortodoxia a mai ember valóságától?
A mai ember nem új ember. A kérdései lehetnek modernebb szavakba csomagolva, de a mély valóság ugyanaz: szenvedés, keresés, bűn, magány, vágyakozás. Az ortodoxia nem elzárkózik a valóságtól, hanem annak mélyére hatol. Mi nem a felszínt akarjuk „frissíteni”, hanem a mélyről fakadó Forráshoz térünk vissza újra és újra. Az igazság nem attól lesz élő, hogy „aktualizáljuk”, hanem attól, hogy engedjük, hogy áthasson minket. A modern embernek szerintem nem új üzenetre van szüksége, hanem arra, hogy megnyíljon a szívében a hely az örök Üzenetnek.
Van olyan tapasztalatod, hogy a fiatalokat, a digitális nemzedéket is meg tudja szólítani ez a „régi” világ?
Igen, nagyon is. A fiatalokban ott él a mélyebb valóság utáni éhség. Belefáradtak a felületes dolgokba, az olcsó magyarázatokba, főleg ott, ahol fontos, életfontosságú dolgokról van szó. Éppen ezért – bármilyen meglepő – a csend, az ikon, az ének, a tömjén, a Jézus-ima nem taszítja őket, hanem inkább a vágyva-vágyott megállásra készteti. Mindez nem szórakoztat, hanem valóban megszólít. Gondoljunk bele: találkozni csak olyas valakivel lehet, aki nem próbál velünk azonosulni, hanem bátran megőrzi a saját identitását. Az ortodoxia sem alkalmazkodik a fiatalokhoz, hanem hűséges önmagához – és éppen ezért tud a találkozás megvalósulni.
Nagy divatja van nyugaton és más felekezeteknél is az ikonoknak, amelyek az ortodox egyház sajátos kincsei. Az ikonokat sokan szép vallási képeknek tekintik, de az ortodoxiában ennél jóval többet jelentenek. Mit tanít az Egyház az ikonokról?
Az ikon nem illusztráció vagy művészeti alkotás, a szó profán értelmében, hanem jelenlét. Az ikon azt mutatja meg, mit lát az Egyház a saját szemével, azt, amit a megtisztított szív már kezd sejteni. Ahogy az Evangélium szavakkal közli Krisztust, az ikon formával, színnel, fénnyel és ragyogással teszi ugyanezt. Az ikon egyfajta „ablak a mennyországra”, és ezt akár szó szerint is érthetjük. Az ikon nem a múltba tekint, hanem Isten örök Királyságába. A szenteket nem nosztalgikus múzeumi figuráknak ábrázolja, hanem megdicsőült, Istenben élő személyeknek. Nem árnyékos realitást látunk, hanem a megváltott ember igazi arcát. Ezért néznek szembe velünk, egyenesen, nyíltan – mert nem emlékeztetnek csak a múlt szentjeire, hanem általuk ezek a személyek jelen vannak, kapcsolatba lépnek velünk.
Sokan nehezen értelmezik az ikonok merevségét, szabályosságát. Miért nem természetesebb, életszerűbb az ábrázolás?
A naturális ábrázolásokhoz szokott nyugati szemnek valóban furcsák ezek az alakok. Az ikon célja azonban nem a földi értelemben vett élethűség, hanem az isteni igazsághoz való hűség. Az ikon aszketikus és hatékony kép: nem tetszeni akar, hanem átformálni. Ahogy a liturgia sem szórakoztat, úgy az ikon sem hízeleg a szemnek. A szabályosság, a stilizáltság, a megemelt arányok mind azt fejezik ki: itt nem a bűn által elbukott világot látod, hanem az újjáteremtettet. Az ikon a megtért ember megtisztult arcának a képe – amely a szemlélőt is megtérésre hívja. Az ikon a beteljesedett emberiség képe – hiszen Krisztusban már elérhető bárki számára megváltás, és ez által az Örökkévalóság. Az ikon az örökkévalóság színeiben festett evangélium.
Hogyan lehet ma, a képek és vizuális ingerek világában az ikont mégis újra felfedezni?
Egészen egyszerűen úgy, hogy megállunk előtte, a jelenlétébe helyezkedünk. Nem csak rápillantunk, mint egy plakátra, hanem megállunk, és engedjük, hogy az ikon is nézzen bennünket. Az ikon ugyanis nem passzív tárgy – az ikon figyel. Az imádságban a kép és az ember lelke párbeszédbe lép. És ebben a csendes, figyelmes jelenlétben történik valami. A világ harsog – az ikon csendes. De épp ebben a csendben lakik az isteni jelenlét. Ezzel együtt közismert, hogy az ortodoxia a legnagyobb tisztelettel kezeli a „szóbeli teológiát” is, különös tekintettel az egyházatyák tanítására. Nem poros, régi szövegek ezek? Miért aktuálisak ma is?
Láthattuk már, hogy egy ortodox keresztény számára a múlt és a jelen kérdése más, mint a közgondolkodásban. Mi próbáljuk már itt a földön az örökkévalóság felől szemlélni a dolgokat. Ennek megfelelően az egyházatyákra sem úgy tekintünk, mint múltbéli akadémikusokra, hanem mint Krisztust hordozó emberekre, akiknek az élete és gondolatai rokonságban állnak a mi életünkkel, a mi gondolatainkkal. Az ő írásaik nem elméletek, hanem Isten tapasztalatából születtek, amely ma is élő valóság. Ma, amikor minden pillanatban információk árasztanak el bennünket, ők a mély forrás csendes csörgedezését jelentik. Szent Atanáz, Aranyszájú János, vagy Szír Szent Efrém olyan belső látással beszélnek az emberi lélekről, hogy szinte megdöbbentő, mennyire időszerűek. Az ikonokhoz hasonló módon ők sem divatot követnek, hanem az örökkévalóságot mutatják.
Van személyes kedvenc egyházatyád?
Nehéz választani. Talán Szír Szent Efrém, aki himnuszköltő volt. A költészete és az imái egyszerre gyöngédek és mélységesek. Az egyik legszebb imádság őtőle az a szöveg, amelyet a nagyböjt folyamán naponta elimádkozunk: „Add meg nekem, Uram, hogy meglássam saját bűneimet, és ne ítéljem meg testvéremet.” Ez ma is olyan üzenet, amit nem lehet elégszer hangoztatni.
Végül egy kis rátekintés a magyar helyzetre. Mi a helyzet Magyarországon? Hogyan látod az ortodoxia helyzetét, jövőjét idehaza?
Az ortodoxia Magyarországon kicsi, de élő valóság. Sokféle nemzetiség van jelen – szerbek, románok, ruszinok, bolgárok, görögök, oroszok… A közfelfogásban az ortodoxia valami nemzetiségi dolog, ez azonban távol van a valóságtól. A vallás fontos lehet egy etnikum önazonosságának megőrzésében, de nem lehet annak alárendelve. Ezt érzik meg sokan napjainkban a magyar fiatalok közül, és egyre többen csatlakoznak ők is az ortodoxiához, akik egyébként nemzetiségi alapon nem kötődnek ahhoz. Kialakuló félben van tehát egy „magyar ortodoxia”, amely nem akar sem orosz, sem szerb, sem görög lenni, hanem meg akarja élni a saját magyarságát az ortodoxián belül. A legnagyobb kihívás is éppen ez talán, hogy egységben éljünk, ne pusztán etnikai közösségekként, hanem mint egyetlen Egyház. A magyar ember lelkialkata – mélység, keresés, szimbolikus látásmód – egyébként is nagyon alkalmas az ortodox lelkiség befogadására. A jövőt Istenre bízzuk, de nekünk most kell hűségesnek lennünk – az imában, a párbeszédben, a szeretetben, az igazi tanúságtételben.
fotó: freepik.com, pixabay.com
