A mai evangéliumban, Lukács könyvének utolsó soraiban tanúi lehetünk a megdicsőülés egyik legcsodálatosabb mozzanatának: Jézus mennybemenetelének. Az Úr, aki szenvedett, meghalt és feltámadt, most felemeltetik az égbe. A tanítványok nem siratják, nem esnek kétségbe – hanem leborulva imádják, és örömmel térnek vissza Jeruzsálembe. Ez az öröm pedig nem földi öröm: ez az öröm a megértésből fakad. Megértették, hogy Jézus nem hagyta őket árván, hanem beteljesítette, amit megígért.
Prédikáció – Lukács 24,46–53 alapján
„…felemeltetett az égbe” – A küldetés, amely velünk folytatódik
Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az ókatolikus egyház hitében különösen fontos ez az ünnep. Nem csupán emlékezés egy történelmi eseményre, hanem a hit titkának mély megértése. Hiszen a mennybemenetel nem elszakadás, hanem átalakulás: Jézus nem eltűnik, hanem másként van jelen. Többé nem egy helyen, egy időben, hanem mindenütt és minden időben velünk van – a Szentlélek által. Ez a jelenlét a közösség hitében, az ige hirdetésében és a szentségek ünneplésében valósul meg. Ez az, amit mi, ókatolikusok, hittel vallunk és ünneplünk.
Jézus mielőtt felemelkedik az égbe, világos útmutatást ad tanítványainak:
„Hirdessétek az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden népnek.”
A mennybemenetel tehát nem a befejezés, hanem a küldetés kezdete. Az apostolok nem szobrokat állítanak, nem múzeumot rendeznek be Jézus emlékére – hanem elindulnak, hogy tanúságot tegyenek. Ez a tanúságtétel azóta is tart, és bennünket is elér. Az ókatolikus egyház ezért tekinti önmagát nem csupán a hit őrzőjének, hanem a hit élő tanújának.
Mennyire fontos ez a tanúságtétel a mai világban, ahol az ember gyakran elveszti az égi iránytűt! Sokszor földhözragadt gondolkodás, kizárólag anyagi értékek és ideiglenes célok uralják a mindennapokat. De az ókatolikus hit emlékeztet bennünket: nem csupán e világ polgárai vagyunk, hanem az örökkévalóság útján járunk. Krisztus mennybemenetele megmutatja nekünk, hogy az ember hivatása nem a porban maradni, hanem Isten dicsőségében beteljesedni.
„Ott van a mi szívünk, ahol a mi Urunk, Jézus Krisztus van” – ahogyan a régi egyház is vallotta.
És mégis, ez az emelkedettség nem elidegenít a földtől. A tanítványok nem maradnak a hegyen, nem várják passzívan a jövőt. Visszatérnek a városba, és dicsőítik Istent. Visszatérnek a közösségbe, az emberek közé – ahogyan nekünk, ókatolikus híveknek is vissza kell térnünk hétköznapjainkba, hogy ott vigyük tovább a hit örömét. Az ókatolikus lelkiség éppen erre tanít: a hit nem csak templomi ünnep, hanem életformáló erő, amely áthatja a családi életet, a munkát, az emberi kapcsolatokat.
Testvéreim!
Jézus mennybemenetele azt is jelenti: az emberiség teste már ott van az Atya jobbján. Az Isten emberré lett, hogy az embert magához emelje. Ez az örömhír nem fakult meg kétezer év alatt. Az ókatolikus egyház hivatása, hogy ezt az örömhírt hűséggel továbbadja, minden kor emberének – és különösen ma, amikor sokan éppen e remény elvesztésében szenvednek.
Végezetül kérdezzük meg magunktól: tudunk-e örömmel visszatérni a mindennapokba, mint a tanítványok? Tudunk-e tanúi lenni annak, akit nem látunk, de hiszünk? A mennybemenetel ünnepe segítsen bennünket abban, hogy ne lefelé nézzünk, hanem felfelé – ahonnan a mi reményünk érkezik. És tudjunk élni ezzel a reménnyel, ókatolikus hittel, testvéri közösségben, amíg újra el nem jön dicsőségben az Úr.
Ámen.
fotó: freepik.com
