Néhány héttel ezelőtt ért véget a Pressburg című sorozat. A történet főhőse Attila, a felvidéki magyar srác Pozsonyba költözik, ahol találkozik egy kozmopolita szlovák influenszerlánnyal. Eközben pedig a Felvidéki Betyárok próbálják őt beszervezni földalatti mozgalmukba, amely a magyar nyelv használatáért harcol. A gerillacsoport nem a fantázia szüleménye, hanem egy nagyon is létező tömörülés, a 2010-es évek elején működő Kétnyelvű Dél-Szlovákia (KDSZ) anonim aktivistamozgalom, amely a kétnyelvűség védelmét tűzte ki célul. Ennek a mozgalomnak az egyik leglelkesebb tagja volt Orosz Örs, akinek a „betyárkodás” mellett a felvidéki műemlékek felkutatására és felújítására is jutott ideje.
Honnan ered az érdeklődése a műemlékek védelme, felújítása iránt?
Tulajdonképpen ez nem is egy műemlékvédelmi érdeklődés, hanem valamiféle felvidéki magyar patriotizmus. Én mindig olyan honismeretes, földrajzos arc voltam. Szüleimnek köszönhetően, akik a kilencvenes évek közepén mindössze tizenhárom évesen elengedtek biciklizni egyik barátommal, Stubendek Attilával. Első túránk Krasznahorkaváraljára és Jászóra vezetett. Ezt a biciklitúrát mi a Történelmi Tájakon Vergődő Túrának – rövidítve TTVT-nek -- neveztük el, amit 14 éven keresztül szerveztünk.
Ketten kezdtük, de aztán lett belőle egy nagyobbacska csapat, amely máig valamilyen formában együtt maradt. Ennek a túrának többek között tagja volt Szabó Endre gombaszögi gondnok, Szeder László geográfus, aki magyarra fordította Peter Kresánek művészettörténész és műemlékvédő terjedelmes művét, Szlovákia – A történelmi Felvidék műemlékeinek képes enciklopédiája címmel. Tehát ez az a csapat, amely ott verbuválódott össze egy abszolút autentikus érdeklődés mentén. Ebben a szüleink is támogattak, mert nem volt pénzünk sem nekünk, sem nekik a nagyobb utazásokra. Az országot járva idővel elsajátítottuk azt az ideát, hogy először mindenki alaposan ismerje meg saját hazáját, aztán foglalkozzon Egyiptommal és más külföldi országokkal. Én azóta is ennek szellemében tevékenykedem.
Ön 2011-ben létrehozta -- egyebek mellett erre a célra is -- a Sine Metu (magyar jelentése: félelem nélkül) Egyesületet. Miért éppen ezt az elnevezést választotta?
Mi ezzel az egyesülettel próbáltuk a hátterét biztosítani fű alatt az anonim Kétnyelvű Dél-Szlovákia gerillamozgalomnak. Azóta ezt már felvállaltuk, de akkor működött az MKP és a Híd: ebben a kétpólusú hazai magyar politizálásban kerestük azt a módszert, hogy hogyan lehet a nyelvhasználat ügyét úgy prezentálni, hogy ne az egyik, vagy a másik oldal témája legyen belőle, mert akkor az, amely megrövidítve érzi magát csak azért is el fog fordulni tőlünk. Úgyhogy ez akkor egy sikeres dolog volt, bár sokat futottunk a rendőrök elől.
Akkor szerveztük a Malina Hedvig iránti szimpátia tüntetést, a kisiskolás demonstrációt, amikor koporsót vittem a parlament főbejáratához. Azt gondoltuk, hogy igazából ez a két szó: félelem nélkül megmaradásunk jelszava a Felvidéken. Bármennyire is fáj kimondani, de mi nem a többséghez tartozunk, kisebbség vagyunk, félelem nélkül kell nézni a polgártársainkra és a jövőnkre, mert csak így lehet valamilyen pozitív dolgot elindítani.
Mikor és hogyan kezdődött a felvidéki műemlékek intézményesített felújítása?
Idén októberben volt nyolcéves évfordulója az első intézményesített értékmentésünknek, amely a kopjafákkal indult. Ilyen kis emlékekkel kezdtünk, mert erre volt lehetőségünk. Eldöntöttük, hogy összeszedjük a mindenkori volt művelődési táborok jeleit, a kopjafákat. Amikor ezek a táborok megszűntek, pl. szanálták az őrsújfalusi kempinget, a kopjafákat elhordták tüzelőnek. Négy darabot valaki elvitt, hogy beépítse a sziklakertjébe és mi ezeket visszavásároltuk. Fokozatosan az egész országban összeszedtük a kopjafákat. Ilyen volt például, amikor Gadócon indult a lakópark beruházás.
A néhai mezőgazdasági középiskola parkjában állt egy kopjafa, amely a fiatalon elhunyt neves kopjafafaragó és hangszerkészítő, Katona László utolsó munkája volt. Ráadásul ennek a felállításán jómagam nyolcévesen részt is vettem. Ez volt az ott megrendezett ökumenikus alkotótábor fája mely ottmaradt a parkban.
Ezekről a kopjafa mentésekről fotókiállítást is rendeztünk és Gombaszögön létrehoztunk egy parkot, ahol több mint harminc, az ország különböző részeiről összegyűjtött kopjafa található. A legöregebb 1979-ből származik. A szisztematikus csoportmunka akkor kezdődött, amikor ezeket összegyűjtöttük, majd műemlékek mentésébe is belekezdtünk.
Az első ilyen 2017-ben, a reformáció ünnepén volt, akkor állítottuk újra Tompa Mihály papköltő legelső köztéri szobrát a Kárpát-medencében, amit Trianon után távolítottak el és 1945-ben törtek össze. Ez egy nagyon szép jubileum volt. A reformáció 500-ik és Tompa Mihály születésének 200. évfordulója ugyanarra az évre esett.
Hogyan választotta ki azokat a személyeket, akik bekapcsolódtak ebbe a munkába?
Ez teljesen autentikusan, mindenféle kényszerítő erőt mellőzve indult 13-14 éves korunkban. Szabó Endrével, aki a Szoborsorsaink című könyvem címlapján látható, már 26 éve együttműködünk és ezt nem valamiféle munkaviszony, hanem az azonos érdeklődés köti össze. Ehhez próbáltuk magát az intézményt is hozzászabni, fokozatosan gyarapodtunk és egyre nagyobb dolgokba vágtunk bele. Idővel a magyar kormány segítségével meg tudtuk vásárolni az első műemlék épületet, a gombaszögi Andrássy kúriát és az ottani pálos kolostor romjainak területét.
Az utóbbi a kutyának sem kellett, hiszen a rom területén nem lehet semmit csinálni, sem építkezni, sem vezetékeket lefektetni. Ez csak ilyen őrülteknek kell, mint mi. Holott a néhai Felső – Magyarország legnagyobb középkori pálos kolostoráról beszélünk, ami a mai Felvidék területén a maga nemében a legnagyobb volt a középkorban. Petőfi Sándor Gombaszögről azt írta, hogy kincs van ott elásva és milyen igaza volt. Ezt a költő 180 évvel ezelőtt fektette papírra és ez a kincs megvárt minket. Elvégeztünk 46 ezer önkéntes emberóra munkát és elhordtunk 1100 Tatra teherautónyi földet. Örülök neki, hogy a sors rám, egy kálvinistára osztotta a pálos kolostor feltárását. Ugyanezen a telken áll az Andrássy kúria.
Sikerült nyernünk egy Interreg pályázatot, amiből ezt felújítottuk és létrehoztuk a Felvidék első egyesületi múzeumát, amivel az idén elnyertük az Év műemléke címet. Ez volt az első idényünk, amikor nyitva voltunk és nagy örömmel tölt el, hogy a szezonban hétfő kivételével minden nap több nyelven beszélő idegenvezető várta az érdeklődőket. Idényen kívül telefonos bejelentést követően 10 percen belül ott van a kolléga. Az egyetlen olyan egyesület vagyunk, amelynek középkori műtárgyai vannak, sajátok és olyanok is, amelyeket az ásatásaink során feltártunk, de az állam tulajdonát képezik. Mi ezeket, mivel múzeumi gyűjtőkörrel rendelkezünk, vissza tudjuk kölcsönözni az államtól. Gombaszögön vannak kiállítva azok a műtárgyak, amelyek ott kerültek elő a földből.
Honnan szerzik az információkat az egyes műemlékekről?
Eddig öt műemlék épület megmentésében direkt módon működtünk közre úgy, hogy azoknak ideig-óráig a tulajdonosai is voltunk. Már említettem, a kilencvenes években szerveztük a Történelmi Tájakon Vergődő Túrákat, később csatlakoztunk a Honismereti Kerékpártúrához, ami egy 50 éves intézmény. Ennek később a szervezői, illetve jómagam többször is a főszervezője voltam. A túra célja az volt, hogy a rejtőzködő értékeket felkutassuk. Volt tíz olyan nyaram, ami abból állt, hogy július 5-én egy csapattal kiestünk otthonról és egy hónapig a Felvidéket jártuk. Hidak alatt, mezőkön, halottasházak ravatalozójában aludtunk. Az utóbbiakban főleg olyan vidékeken, ahol a lakosság egy része különösen agresszív volt. Abban az időben a Szepességben az egyetlen biztonságos hely a ravatalozó volt, mert azt az ottani lakosok, akik erősen hittek a túlvilágban, a halottak visszajárásában, szentnek és sérthetetlennet tartották. Ez végtelenül kalandos dolog volt, sok új ismeretre tettünk szert, amiből most merítünk.
Milyen szempontok alapján választják ki a rekonstruálandó szobrokat, szoborcsoportokat, illetve milyen kritériumok szerint állítják fel a felújítások sorrendjét?
A Szoborsorsaink című könyvem a felvidéki emlékműveink egyfajta katalogizálásáról szól. Kilencven történetet gyűjtöttem össze leromlott szobrokról, emléktáblákról és e szerint megyünk. Most már elmondhatom, hogy a 90-ből 14 alkotást részlegesen vagy teljes egészében rehabilitáltuk. Ami a műemlékvédelmet illeti, arra meg ott van a nagykatalógus, Peter Kresánek már említett műve, amelyben 11 ezer szócikk kíséretében, képekben bemutatja Felvidék minden műemlékét.
Hány műemléképület van a tulajdonukban, illetve hány műemlék felújításán dolgoznak?
Jelenleg négy: Gombaszögön az Andrássy kúria, a kolostor és a kolostortemplom (ezek két műemlékként vannak nyilvántarva), melyek a felújítási munkálatok előtt már az enyészet végső stádiumában voltak, tehát a halál torkából rántottuk vissza és Péchy Gáspár reneszánsz lakóháza van a tulajdonunkban. Ez utóbbi szlovák vidéken található és egy országos jelentőségű csodálatos épület. Meg kell említenem a Rákóczi Ferenc féle fegyvergyárat, amelynek felújítása folyamatban van. Ez ugyan hivatalosan nem műemlék, de reméljük egyszer majd az lesz. Ezenkívül a Szlovák Műemlékhivatalnak javaslatot terjesztettünk be két alkotás műemlékké nyilvánítására, ami mindkét esetben meg is történt.
Eddig volt huszonvalahány saját szervezésű ásatásunk. Ezek a nyers számok. Egyelőre semmilyen felvidéki magyar, szlovák vagy egyéb intézmény, közhasznú szervezet még csak a közelébe sem került ennek a „mennyiségnek”.
Elégedett az e téren elvégzett munkával?
Azt mondom, hogyha az ember nem tanul meg ennek örülni, akkor lemarad a saját életéről. Én nagyon elégedett vagyok az eddigi munkánkkal. Hálás vagyok a Jóistennek azért, hogy ezt így irányította, hogy ennyi társunk, partnerünk van. Mondhatnám úgy is, hogy ez egy nagy kollektíva, amely ennek örülni tud. Hiszen az, hogy a Felvidék első egyesületi múzeuma az Év műemléke verseny közönségdíjasa lett Szlovákiában az nem a Sine Metu Egyesület sikere, hanem egy közösségé. A gömöri és nógrádi emberek ebbe apait-anyait beleadtak.
Kamoncza Márta
fotó: Orosz Örs archívuma
