A vasmadarak egyik elválaszthatatlan részét képezi a feketedoboz. Ez egy olyan készülék, amely elraktározza a repülés adatait. Egy igazi kincs. Bár hihetetlennek tűnik, a múlt motorja is hasonló elveken működik. Arra vár, hogy valaki egyszer felfedezze, megvizsgálja minden tartalmát, statisztikát készítsen az információk halmazából, de legfőképp megoldja a bonyolultnak tűnő feladványokat.
Megélni a pillanatot azt jelenti, hogy rendben vagyunk a régi idők emlékeivel és tapasztalataival. Ott sírni, ahol nem lát senki, elfojtani lelkünk legmélyebb vágyát, csak hogy ne sérüljünk, pedig arra utal, hogy van még lezáratlan ügyünk. Nem egy kellemes érzés.
Láthatatlan lenyomatok…
Egy ember nem csupán saját élete megrázkódtatásait hordozza a hátán, hanem magára ölt bizonyos géneket, amelyeket a felmenőitől örökölt. Olyan ez, akár egy stílusos, időtálló kabát, ami évtizedek óta a gardrób kis lakója. Viseli a múlt jegyeit, megtépázta az időjárás, foltot hagytak rajta az események, könyörtelenül megrágcsálták a molyok. Amolyan sérült áru. Őseink kihívásai ott vannak a vérünkben: a meg nem emésztett gyász, a késszúrás nyoma, az árvaság magánya. A zsigereinkben érezzük, hogy sárral kevert vér száradt a fülünkön. Reszket a testünk a vagonok rázkódásától, egy pillanatra belemar az orrunkba az ürülékkel keveredett vizelet savas aromája. Egy röpke másodpercre, midőn a szellő megrezegteti a fák mezítelen ágait, észleljük, ahogy valaki a hátunk mögé settenkedik, érezzük a romlott leheletét a tarkónkon. Ahogy megfojtja az ordítani vágyó ajkunkat, lerángatja rólunk a makulátlan selymet, hogy tisztátalanná mocskolja testünket. A megmagyarázhatatlan félelmek, a magas falak eredete, a bizalom hiánya, mind mind a jelei lehetnek annak, hogy viseljük azt a bizonyos kabátot.
...látható nyomai
“Néha annyira siettetjük a gyógyulást, hogy közben nem halljuk meg, hogy mit súg a probléma.”
Idézet a hátsó sorból reflektorfénybe kerülő A másik énem című Netflix sorozatból. Az első benyomásra kissé bohókásnak tűnő széria azonnal egy jó nagy pofonnal indít - természetesen pozitív értelemben - ugyanis a cserfes lányokról szóló történet a valóságban mély és elgondolkodtató elemekkel van feltöltve. Az ember arca igazán akkor kezd sajogni, miután kiderül, hogy az úgynevezett családállítás a való világban is egy bevett gyógymód. Legalábbis ami a pszichés traumákat illeti. Maga a módszer Bert Hellinger nevéhez fűződik, aki rámutatott arra, hogy a hosszan elhúzódó életút elakadások hátterében gyakran generációkra visszanyúló traumák húzódnak meg, amiket minél előbb felismerünk, annál hamarabb kezdhetünk el kiegyensúlyozott életet élni.
És hogy miként működik a módszer? A legegyszerűbben úgy érthetjük meg, ha a kanapén ülve, főzés vagy egyéb tevékenység közepette bekapcsoljuk a fent említett török sorozatot. Elég nehéz ugyanis elmagyarázni a foglalkozás menetét. Talán a leginkább egy drámajátékhoz hasonlítható, ahol a résztvevők intuitíve felveszik a problémát megfogalmazó személy családi viszonyait. A mozgás, térbeli elhelyezkedések alapján a családállító segítségével kirajzolódik az elakadás gyökere, amit aztán feloldanak a „játék” során.
Megélt emlékek a múltból
„17 éves koromban, szinte egyik napról a másikra lettem pánikbeteg. Elkezdtem rettegni az idegen helyektől, rossz érzéseket keltettek bennem. Még nehezebben éltem meg, ha az az adott helyszín rendetlen volt. Megmagyarázhatatlan stresszt okozott, ha vonattal vagy épp busszal kellett utaznom. 25 éves voltam, mikor megtudtam, hogy a család nagy része koncentrációs táborban halt meg. A nagymamámon kívül senki sem élte túl. Hamis igazolvánnyal, bujdosva és rettegések közepette sikerült elkerülnie a gázkamrát. A kijárási tilalom idején, éjjel utazott, napokig, egy kút mélyén rejtőzködött. Én ezért vagyok itt.”
– meséli az egyik jelenlévő a családállításon, amelyen szerkesztőnk, Kiss Barbara személyesen is részt vett.
fotó: Pixabay, Netflix
