Napjaink közhangulata nem kedvez nekik. Egyszerűen nem divatos velük együttérezni – sőt, minél kackiásabbam szólunk róluk, annál nagyobb sikert aratunk bizonyos körökben. Ugyanakkor legyünk őszinték: korábban csak annyire ismertük őket, hogy dolguk volt a lengyelekkel; később frontostul jöttek és nagyon-nagyon csúful viselkedtek. Felszabadítottak, de aztán jött a fordulat és ők is hazatértek, sugárzóan szép országukba. Na, nem mindannyian – néhány évtizeden keresztül gengszeterek királyaiként uralkodtak csoportjaik a Kárpát-medencén belül és kívül. Nekünk, felvidéki magyaroknak szerencsénk volt, mert háztájilag termelt toroknyisszantóink megoltalmazták tőlünk határainkat. Hiszen a hazai parasztnak szittya betyár veri le a veséjét, asszonyát meg mókás gúnynevű gazemberek gyalázzák meg az esküvői fogadáson, tréfásnak korántsem mondható módon!
Maffia, prostitúció, erkölcsi és gazdasági romlottság. Szóval csak ennyit tudtunk rólunk, és ez elég volt arra, hogy ne törődjünk velük. Később ledöntöttek néhány emlékművet, vasvillát helyeztek a turul helyére. Nekünk, Európa nevében ez joggal nem tetszett! És néha jogosan nyílt ki zsebünkben a pillangókés, mert odántúli testvéreinkbe belefojtották a magyar szót; idiótának nevezték, akik nem beszélték nyelvüket. Ami nekünk akár orosz is lehetne, hiszen észrevesz-e az bármiféle különbséget, ha az ember nem e kozákok fajtájába született…?
Aztán jött a háború, a muszka igényt támasztott a tatárok hazájára és néhány megyére, melyek nevét ma már lázálmunkban is ismételjük, ha muszály. Ezek meg pénzt és fegyvert követeltek, kormányunk pedig odaadott mindent, amivel e tátrai hazát megvédhettük volna – legalábbis a sok roncs között talán még akadt valami, ami lőni, repülni, gurulni volt képes! Aztán változott a helyzet, jött az új kormány, és bőszen csatlakozott az orbáni előrelátás táborához. Azok elzártak néhány gázcsapot, mi pedig megfogadtuk, hogy míg élünk és Európából ki nem akolbólítanak, addig ők bizony egy vasat tőlünk nem kapnak, egy lépést ugyan tesznek az Unió biztonsága felé! És az elején valóban sokan gondoltuk úgy: nagy a mackó mancsa, mordul egyet, pofon csattan és béke lesz a nagy orosz parasztház nyugtalan előkertjében. Csakhogy már évek teltek el, a medvetáncból háború lett, a zenebohóc pedig jól odatrombitált a kucsmás morcosnak. Ő nem adja fel, és népe sem teszi fel megadón a kezét – annak ellenére, hogy alig él már erős korú férfiember a hazában. Milliók fröccsentek szanaszét a világban, a városok romokban, a földet melyből csontjaikat majd kigörgetik az amerikai munkagépek már régen eladták lábuk alól.
Nincs, miért érzelemmel szeressük őket. Nekik sem voltunk kedves felebarátok sohasem. Ha a medve bajszát rángatják, ne a mi kunyhónkba csalják azt csapdába, hogy kigyelmére gyújtsák a tetőt! Aki elfogadja az erdő királyának táncbahívó szavát, az necsodálkozzék, ha minden csontját összetörik. Ha véres a bestia karma, ha dögbűzzel csattognak, agyarai add fel szamár! Csaknem utolsó csepp véredig akarod védeni magad? Rossz vége lesz annak – ezt üzenjük neked a doni honvédek és az ötvenhatos pesti kölykök nevében. Mert mi tudjuk, hogy jobb dicstelenül megőszülni és megkoszorúzni emlékműveiket, mint velük halni a tankok talpa alatt!
Mikor jutottunk idáig? Mikor üzentünk hadat e szerencsétlen, terhek számába menő szomszédnak? Hogyan lett a kétségbeesetten csapkodó fuldoklóból, kölyökkutyákat zsákban árnak eresztő velejéig torz gazember? Valóban munkahelyünkre, nagyszüleink nyugdíjára fáj a sok menekült foga? Miért éri meg a nagy gyűlölet, mellyel a nyugat minden országának megvetését lassan kiérdemeljük? Miféle terv lóg a levegőben? A magyarság tán ezer esztendő után ismét megtér gyökereihez – visszaözönlik a kirgiz sztyeppékre nyereg alatt húst puhítani? Mert aki visszafelé nyilaz lováról annak sorozása nem kényszer – őt talán szűz leányok könyörgése csábítja az ország védelmére?
Ezek nem az ellenségeink. Azt szerették volna elérni, amit a balti-, és balkáni államok szerencsésen megszereztek. Biztonságot, latin betűt, európai életmódon. Egy kis valódi demokráciát, kilépést a szovjet-orosz élettérből. Sajnos nagyon rossz helyen foglaltak hont őseik. Nem ügynökök ők, nem járnak köztünk dollár jelű pénzeszsákokkal, hogy voksokat vegyenek. Nem rajtuk múlik Hunnia jövője. A kormányok négyévente változhatnak. Ez a demokrácia alapvetése – nem ördögtől való dolog! Végül is az igazságot meg lehet szokni!
fotó: pixabay.com