Az alsó-csallóközi Ekelről – ahogyan a környező településekről is – 1946-ban telepítettek ki magyar családokat: voltak, akiket Magyarországra, ám a többség Csehországba került. A visszaemlékezők történetei felemásak: előfordulnak panaszmentesek, akár kedves vagy talán mulatságos emlékfoszlányok is, ám sajnos sokkal több a fájdalmas, szívszorító momentum. Élőképek ezek túlzsúfolt marhavagonokról, a hideggel, szomjúsággal, tömeggel, a higiénia szinte teljes hiányával és főként a félelemmel, kilátástalansággal küzdő emberekről. Élőképek? Mégsem. Már nem. Hiszen egyre kevesebben vannak, akik még élnek, akik mesélni tudnak az átélt szörnyűségekről, megaláztatásokról. Ennek hiányában pedig a kitelepítések, deportálások, a magyarság ellen elkövetett bűnök, a meghurcoltatás csupán egyetlen fejezet lesz a történelemkönyvekben. Egy fejezet, amit a diáknak meg kell tanulnia, s amivel a diákok nagy része úgy van, mint a kötelező olvasmányokkal: azért nem szereti, mert tanulni KELL. Így foszlanak aztán majd szét az emlékek.
„Hát, csak ennyien vagyunk, és az a baj, hogy egyre kevesebben járnak el ezekre a rendezvényekre, összejövetelekre" – sajnálkozott Vass Laura, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának titkára, maga is ekeli lakos, végignézve a maroknyi „seregen”, akik megjelentek december 5-én a községháza oldalfalára, 1996-ban elhelyezett emléktáblánál. Megértettem Laurát, de szinte azonnal fogalmazódott bennem a – egyébként kimondatlan – válasz. Ne feledjük: a legnagyobb tüzek, tűzvészek és tűzviharok alapja csupán egy aprócska szikra. Lehet, hogy kevesen voltak a megemlékezésen, de akik ott voltak, ők a kemény mag. Ők azok, akik mindig összejárnak, akik vállukon viszik a község értékeit és emlékeit. Ők azok, akikre mindig számítani lehet. Ők a szikra.
„Csak egy marék földet hozzatok nekem,
hadd pihenjen meg rajta a szívem.
Hova fejem utoljára hajthatom;
honvágyam, könnyem tele sírja,
Sajgó lelkem vigasztalhatom.”
Szarka Katalin idézte Lovag Erdős Anna Egy marék földet című költeményét, majd Vass Laura kért szót, és idézte fel a csehszlovákiai magyarok kálváriáját a Beneš-dekrétumok fényében.
„A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálatot az ország teljes területén – e dekrétum nyomán 1945-46 telén mintegy 45 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre. A rendeletek emellett lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását.”
Az emlékezni összegyűlt közönség megtudhatta, hogy Ekelről 59 családot (223 személyt) deportáltak Csehországba és 13 családot Magyarországra. Ahogyan azt is, hogy a többségi nemzetnek sosem volt célkitűzése, hogy eltörölje, hatályon kívül helyezze a máig érvényben lévő Beneš-dekrétumokat (melynek értelmében a felvidéki magyarság továbbra is háborús bűnösnek számít!) – ahogyan ez most is történik, hiszen napjaink – már a jövő évi választásokra készülő – szlovák politikai társadalma épp ezzel kapcsolatban hallatta hangját, majd egyezett meg bárány a farkassal, hogy jobb ezt nem bolygatni, és hagyni mindent úgy, ahogyan van.
„Meg lehet bocsátani, de felejteni nem. Nem is szabad. Hiszen tartozunk azzal, hogy őrizzük azoknak a meghurcolt, szétszakított családoknak az emlékét, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben. Akik jövőt tudtak építeni a szétszaggatott életből. Akik vállalták a megaláztatást, és minden viszontagság ellenére is meg tudták tartani magyarságukat. Emlékeznünk kell, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ez a tragédia”
– zárta gondolatait Vass Laura. Tőle idősebb Fehér Miklós, Ekel község volt polgármestere vette át a szót. Elmesélte, hogy a kitelepítések idejében 11-12 éves gyermek volt. Sok mindent látott, sok mindent tapasztalt – természetesen más volt mindezt gyermekként megélni és felfogni. Elmondta, hogy családjának viszonylagos szerencséje volt, mivel olyan cseh gazdához kerültek, aki nem tett különbséget cseh vagy magyar munkás között: egyformán megbecsülte őket. Ám a megfelelő bánásmód sem halványította bennük a honvágyat, a szeretett otthon fájdalmas emlékét.
A megemlékezés záróakkordjaként az egybegyűltek elhelyezték koszorúikat és mécseseiket az emléktábla előtt.
fotó: Kalmár Csaba
