Népszerű előadóművészek seregszemléjével zárult idén az V. Puruki Disznótoros és Kolbásztöltő Fesztivál, mozgásra, táncra késztetve a közönséget. Elmaradhatatlan volt a tombola is: míg tavaly Dubajba utazott a győztes, az idei fődíj a Kanári-szigetek verőfényes tengerpartján való csillezéssel kecsegtetett. Mindez, bármilyen gazdag és fergeteges tartalmat hordoz is magában, csupán másodlagos ezen a fesztiválon. Mert a lényeg a délelőttről, a lelkes emberekről, a dolgos kezekről, a versenyszellemről szól, és arról a kivételes lehetőségről, hogy ízlelőbimbóinkkal járhassunk körbe mind szélesebb régiókat.
„Kóstoljátok meg a kolbászt és a szalonnát is, természetesen házi készítésűek, és mindenképp egyetek hozzá jó kamocsai kenyeret!”
– invitált Lukács Imre, Kamocsa község polgármestere. Kínáló asztalukon, fatálakon ízlésesen felszeletelt disznóságok és sajtok, szakajtóban a jelzett vekni: pattogósan ropogós héjjal, kalácsszerűen omlós béllel. Fél szeletet markoltunk meg ketten, majd pár lépésen át próbáltuk elmarni a másik ujjai közül. Közben vajpuha sonkaszeletet szereztünk a mohácsi különítménytől, disznósajtot és tokaszalonnát a Kocsis Hajnalka polgármester asszony vezette bogyarétiektől. Ugyanitt zsíros és töpörtyűkenős kenyérszeletkék meg egy látványos, csodaszép, úritököt formázó cipó. Csípős zöldpaprika felkarikázva, lilahagyma, paradicsom cikkelyek. Pogácsa meg papramorgó, hogy jobb legyen az étvágy, és ne fázzon már az ember!
Utóbbi: szíverősítő, kisüsti, gyomorégető, tüzes víz, torokkenő, sárkánytej, rozsolaj, gyomorcsepp, kurucvíz, gugyi, ácskonyak, ákovita, nyakolaj, asszonybosszantó, életelixír minden standnál kínálás alatt volt. Embere és tájegysége válogatja, hogy szilvából vagy almából, cseresznyéből vagy meggyből, barackból vagy körtéből, szőlőből vagy éppen seprűből párolják-e. Ahogyan az is, íz-cuppogós 45-re vagy náthaűző 52-re főzik-e. Egy biztos: minden egyes cseppben benne van az adott község és közösség ereje, hangulata, küzdelmei és örömei.
„Így néz ki, amikor tényleg kolbászból van a kerítés”
– kacagott rám a farnadi csapat: romantikus tájképet építettek a disznótoros javából, hozzá dagonyázó malacokat meg pocafejeket – természetesen minden ehető, és semmi sem szójából vagy húspótlóból készült! Mellettük Nagykeszi csapata – henteslegénnyel erősítve, isteni pogácsát kínáltak: mint a mesebeli szegény legénynek, útravalóul is adtak, képzeletbeli tarisznyánkba. A nyáradiak „füstölt skiccel” is készültek: malaca volt annak, aki farkától a füléig végigkóstolta a disznó-formát.
A kolbásztöltés és -sütés tavalyi győztesénél, Medgyesegyháza standjánál súlyos tálcán sült malac „vigyorog” zöldségágyon. A háttérben a srácok épp végeztek a kolbászhús ledarálásával, fűszereket raktak sorba, gyakorlott mozdulatokkal szórták a sót meg a paprikát, előkerült a fokhagymanyomó is. 2025-ben az ő ízlésviláguk nyűgözte le leginkább a szakmai zsűrit; naná, hogy duplázni készülnek, hiszen szép dolog a rúd kolbász, a dagadó hurka, a hajszálvékonyra szelt sonka, az aranyló töpörtyű, de még szebb, ha nemzetközi erővel bíró aranyérem ragyog rajtuk.
Németh Andrea, Csicsó község polgármester asszonya nem változtatott a tavalyi csapaton: a falu önkéntes tűzoltóival érkezett a fesztiválra. Döntése nemcsak érthető, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen: a lánglovagok Csicsó minden rendezvényén jelen vannak, az esetek döntő többségében tüzet csiholnak katlanuk alatt, és olyan finomságokat kreálnak, ami után nem csoda, hogy kenyérvéggel ragyogóan tisztára törölt tányérok árulkodnak a pompás ízekről! Azok a hölgyek, akik számára a tűzoltók jelentik a férfiasság, az erő és a hősiesség megtestesülését, elalélnának, ha megtudnák, hogy a csicsói tűzoltók a fakanállal ugyanolyan jól bánnak, mint a tömlővel, humoruk és odaadásuk vitán felüli.
A füssiek a böllérszakmára büszke ifjúsággal érkeztek, és ezüst minősítéssel távoztak. Speckós húsdarálóval erősítettek a tanyiak, és világi hangulatot biztosítottak a megyercsiek, a naszvadiak, a negyediek. Ifjúságfalva csapatát imádtam; a gútaiaknál Lengyel István dolgozta össze a kolbászhúst: ámulattal néztem kézmozdulatait, közben arra gondoltam, ilyen tehetséggel akár masszőrként is működhetne – hosszú sorok állnának ajtaja előtt.
Felsorolni is nehéz lenne mindazt a különlegességet, ízt és illatot, ami sajátossága volt az V. Puruki Disznótoros és Kolbásztöltő Fesztiválnak. A versenyző csapatok bemutatták a kolbászkészítés minden fázisát, csínját-bínját. Daráltak, fűszereztek, gyúrtak, bélbe töltöttek és megsütötték a legjavát. Közben az elő-sátorban a rendezvény látogatóira készültek a gasztromesterek: főtt a gulyás, sült a hurka, a kolbász, a pecsenye meg a hagymás vér. Akadt édesség is: palacsinta és töltött kalácsok meg persze kattancs is, mint az igazi Gútaikum.
„Dis-moi ce que tu manges, je te dirai ce que tu es.”
– a fentebbi idézetet Az ízlelés fiziológiája című, 1825-ös művében írta Anthelme Brillat-Savarin francia gasztronómus, jogász és politikus. Jelentése magyarul: „Mondd meg, mit eszel, s megmondom, ki vagy.” Gondolata mára már szállóigévé vált, azért használom én is. Vagyis használnám, és tartanám is magam hozzá, ha kellően gyakran élvezném az evés örömeit szűkebb-tágabb régiónkban. Ha nem szégyenkeznék, ha nem keresnék kifogásokat, ha nem az ingem méretét, begombolási lehetőségeit tartanám szem előtt, és elfogadnám úton-útfélen a szíves és jólelkű kínálást: kóstolnék, majszolnék, ennék és lakomáznék.
Mert akkor talán tudnám, hogy ez a füstölés csallóközi, az a másik Duna menti. Tudnám, melyik községre jellemző a több bors vagy a csípősebb fokhagyma. Különbséget tudnék tenni hurka és hurka között, csukott szemmel ismerném fel a pék, a böllér meg az almás pitével hasító Julcsa nénik keze munkáját. De hát valamennyire én is – mégiscsak – hiú vagyok. Behúzom a hasam köszönéskor, és igyekszem elhitetni magammal meg másokkal, hogy M-es a ruhaméretem. Úgyhogy nem tudom megállapítani, épp melyik település sült kolbászát kóstolom, csak annyit tudok: mennyei ízekben nagyhatalom vagyunk!
fotó: Kalmár Csaba
