Hogyan képzelnének el egy beszélgetést egy magas rangú egyházi személlyel? Egy főpappal? Magyarország legismertebb bencés apátságának korábbi vezetőjével? De talán nem is kell ennyire előre szaladni. Kezdjük talán ott, miként köszöntenék, hogyan szólítanák? Mit tartanának ildomosnak megkérdezni? A Pannonhalmi Bencés Apátság 1991-2017 közötti főapátja, akit „emlék-Imreként” tartottak a szenteltvíz alá, majd Cirill kívánt lenni Metód mellett, ám soproni születése folytán végül az Asztrik nevet kapta, széles mosollyal, túláradó jókedvvel, magvas gondolatokkal és kiváló sztorikkal szabadította meg hallgatóságát a sztereotípiáktól. Az immáron 7 éves Kikötő – Polgári szalon idei utolsó vendége Várszegi Asztrik nyugalmazott bencés főapát volt.
„Huszonhárom éves koromban sorkatonai szolgálatomat töltöttem – mint a Magyar Néphadsereg katonája, társaimmal együtt, testvéri segítséget nyújtottunk az akkori Csehszlovákiának –, és kivonulás helyett takarító szolgálatra osztottak be a kaszárnyában, Baján. Néztem ki az ablakon, és erős honvágyat éreztem szülővárosom, Sopron iránt. Ekkor jöttem rá, mekkora csoda ilyen formagazdag városba születni”
– Bödők Gergely, a Kikötő – Polgári szalon vezetője előbb vendége gyermekkori emlékeit firtatta, valamint „a leghűségesebb város”-hoz való kötődését. Megtudtuk, hogy az akkor még Várszegi Imreként tanulmányait végző fiatalember a helyi evangélikus iskolában érettségizett, ahol az igazgató bencés volt ugyan, bár 1948-ban már az Ateista Kört szervezte az oktatási intézmény falain belül is. Hogy Imrét tervétől – bencés szerzetes szeretett volna lenni – eltántorítsa, feljelentette, szüleit is próbálták kikezdeni, zaklatásoknak voltak kitéve, ám a meggyőződés és az elköteleződés ekkor már erős gyökeret vert a fiú lelkében.
„Nagyszüleimnek négy gyermekük volt, egyiküket, az akkor 18 éves Imrét a háborúban a felszabadító szovjet csapatok ellen vetették be, egy gránáttámadás során életét vesztette. Mivel a nevek a családban tovább öröklődnek, így a keresztségben én is az Imre nevet kaptam. Később egy rendtársammal a Cirill és Metód neveket szerettük volna felvenni, kifejezve elhivatottságunkat a misszionárius szerzetesek irányában, ám aztán rendbéli felettesemmel egyetértésben az Asztrik nevet kaptam – ő hozta Istvánnak a Szent Koronát, nem mellesleg a soproni bencés gimnázium is Szent Asztrik nevét viseli”
– Várszegi Asztrik mesélt Istenhez való fordulásáról is. Elmondta, hogy hithű nagyszüleire mindig támaszkodhatott, hogy ezernyi kapcsolódási pontot sodort elé az élet, ami a bencések felé terelte. Visszaemlékezett édesanyja munkahelyére, a könyvtárra, ahol annak igazgatója már pedzegette a jövőt, kijelentve, hogy egy pap is lehet hasznos tagja a szocializmusnak. A fiatalember őrlődött, mert tudta, nem éppen jó ugródeszka, hogy szülei elváltak – kellett a biztató szó az egyház felől, a megerősítés, hogy ez nem az ő hibája, és az ötlet, a kedv, hogy ami egyszer eltört, az még nem kidobásra van szánva, hanem megjavításra.
Bödők Gergely a szocializmus éveiről is faggatta a volt főapátot: a politikai berendezkedés – köztudottan – megfigyelte, megbélyegezte, sőt üldözte az egyházat, illetve mindazokat, akik kapcsolatba kerültek vele. Várszegi Asztrik szerint 1945-ig egyfajta „feudális” korban éltek, utána viszont gyökeres változások jöttek.
„Egyetlen civil alkalmazott sem maradt az apátságon, így hirtelen minden munkát az atyáknak, a testületnek kellett elvégezni. De ennél sokkal fájdalmasabb volt, hogy elvitték az iskolákat, illetve megszüntették a korábbi támogatásokat, így a püspöki kar tartotta fenn a Pannonhalmi Bencés Apátságot, valamint az állam által meghatározott – természetesen nem magas – adományok szolgálták a fennmaradást. Korábban 260-an voltak a szerzetesek, 1950-re már csak 70-en maradtak. Hogy mi lett ennek a következménye? Nos, híres a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, mint oktatási intézmény, de szeretnék figyelmeztetni valamire. Az iskola 70 tanárából csupán 10 a bencés atya, így érthető az is, hogy nem a bencések szellemisége már a fő oktatási irányvonal. Megtanultuk, hogy mindig az esélyeinket kell latolgatnunk, mert előrefelé kell menni, nem hátra! Rugalmasnak kell lennünk, és tisztelnünk kell a valóságot. Ez nem liberalizmus! Ez a józan ésszel, pragmatikusan való gondolkodás és cselekvés”
– Várszegi Asztrik kemény szavai megdöbbentették, de csodálatra is késztették a hallgatóságot. Eloszlatta a kételyeket, válaszokat adott régóta meglévő, ám fel nem tett kérdésekre is:
„A szerzetesség nem fakírok gyülekezete! Boldogok akarunk lenni!”
Szó esett a lelki krízisről is, hiszen a szerzetes, bármennyire Isten szolgája, akkor is ember, telve minden érzéssel, ami a homo sapienst jellemzi. „Ahol az élet sarjad, ott kell locsolni” – hangoztatta a volt főapát, hozzátéve, hogy minden helyzetben, legyen az pozitív vagy negatív előjelű, fontos, hogy az ember az eszményeit soha ne adja fel! Megtudtuk, hogy az állam által elvett földterületeket, melyek hasznot termeltek volna, nem kapták vissza. Hogy a 17. században épült bencés pincét 800 millió forintért kínálták visszavásárlásra a bencéseknek. Ilyen léptékekben nem gondolkodhattak, ám 54 hektárnyi szőlőt mégis visszavásároltak, újat telepítettek, infrastruktúrát építettek.
„Ma ott tartunk, hogy világszínvonalúak a boraink – az Infusio az egyik legjobb magyar vörösbor –, gyógynövényekkel, illetve a belőlük készült termékekkel foglalkozunk, 300 éves recept alapján likőrt is készítettünk Zwack Péter közbenjárásával. Törekszünk az autonómiára és az önellátásra.”
Bödők Gergely a kudarcokról is faggatta Várszegi Asztrikot. A volt főapát beszélt a rekonstrukció okozta gondokról, a mindenkori politikai berendezkedések és az apátság kapcsolatáról, mely sokkal ritkábban gyümölcsöző, mint kéne. Ám meglátszott rajta, hogy nem kíván rossz szájízzel távozni: ragyogó arca, vidám tekintete sokkal inkább biztatást hordozott magán, semmint panaszt. Búcsúzóul megosztotta hallgatóságával ars poeticáját:
„A Kárpát-medencében mi csak úgy maradhatunk meg, ha kiengesztelődve, egymást értékelve, békében élünk.”
fotó: Kalmár Csaba
