Mindannyiunknak vannak ilyen sztorijaink. Egy győri boltban voltam épp, amikor egy hölgy már kissé idegesen, gyöngyöződő homlokkal, kézzel-lábbal magyarázott az eladónak, hogy ő bizony tintakék monterkit keres az urának, hát hogy nem lehet már ezt érteni? A határhoz közeli büfések már ügyesebbek voltak: az elégedett vevőkör érdekében gyorsan ráéreztek, mit jelent a horcsica. Korondon pausálról papolt egy fiatal hölgy, a Balcsinál meg megtudtam, hogy nagyon jó a víz, dikkokosz! Most akkor azért, mert tyeplákiban kuckózunk a kanapén, teniszkit hajtunk a cipősnél, és örökíróval firkantjuk nevünket a szerződés alá, még nem vagyunk idegenek, ugyanerről a bolygóról származunk, sőt néha magyarabbak vagyunk a magyarnál. Épp csak van egy saját /kód/nyelvünk. Márpedig ismerjük a mondást: „minél több nyelvet beszélsz, annál több ember vagy!” Eme nagy igazságra mutatott rá Konczer Attila, a Felvidéken megment című könyvbemutatójához kapcsolt kiállításmegnyitón.
Attila olyan volt, mint a 70-es, 80-as évek népzenészei, akik szalagos magnetofonnal járták a falvakat, tanyákat, és gyűjtötték a népzenét, a népdalt, meg a népmesét és a népszokásokat. A felvidéki speciális magyar nyelv, a közhasználatban lévő szlovmagy szavak csokorba gyűjtője saját tapasztalataiból indult ki, szembesítve budapesti egyetemi társait az otthonról hozott matériával, majd felkereste felvidéki barátait, ismerőseit. Beszéltette őket, vagy csak bele-belehallgatott mások szövegébe, jegyzetelt, aztán vagdosott, szerkesztett, most meg kezében tartja egyedi gyűjteményét – mutatós könyv formájában.
„Felvidéki magyarként szembesültem azzal, hogy otthon nem ért meg a szlovák többségi nemzet, de Magyarországon is volt, hogy nem értették pontosan, miről beszélek. Minden tájnak, régiónak megvannak a maga ízes, régies szavai, amelyeket igazán csak az ott élők értenek meg. Nincs ez másképp a Felvidéken, a Csallóközben sem”
– tudtuk meg az írótól. Kiállítási anyaga csupán ízelítő a könyvéből, amit kicsit barchoba-stílusban állított össze: ne legyen teljesen egyértelmű, hogy mire gondolt a költő, mikor az adott szót használta. A könyvet Liszka József író méltatta.
„Tudják, mi az a vakrandi? Nos, valami ilyesmit élek át most én is, ugyanis Konczer Attilával alig félórája találkoztam először, és a könyvét is akkor mutatta meg nekem, melyről nekem itt most értekeznem kell. De úgy érzem, sőt biztos vagyok benne, hogy egészen egy nyelvet beszélünk, hiszen Kísérletek című könyvemben magam is foglalkoztam ezzel a mi bájosan különleges felvidékies nyelvünkkel”
– Liszka József beszéde aztán hemzsegett a párkiktól, horcsicáktól meg az alapiskolától. Volt benne bandaszka meg tyepláki, meg a gyerekkori emlék, mikor két öregasszony szlovákul povedált. Meg is ragadt benne ez a furcsaság, hiszen falusiként eladdig csak magyarul beszélő idősekkel találkozott, fel is gyúlt a gyanúja, honnan vette ez a két néni a szláv nyelvet?
„Mátyusföldi anyám nyelvével megporcukrozott köbölkúti nyelv az enyém”
– hangsúlyozta Liszka, rámutatva, hogy bár sokszor, sokféleképpen kerülhetett zavarba az ember, ha nem hazai földön nyitotta szóra a száját, mégsem volt elveszett. A nyelvhasználat hely és alkalom kérdése: szókincsünk viszont oly gazdag, hogy a kezdeti értetlenségek végül a legízesebb társalgásba torkollnak.
Érdemes hát betérni a Platz Galériába, szélesen mosolyogni köznapi /kód/nyelvünk színein és formáin, illetve megvárni az új esztendőt, amikor már a boltokba is bekerül majd Konczer Attila könyve: Felvidéken megment – Alobáltól a zsuviig.
fotó: Kalmár Csaba
