Emlékeznek a '90-es évek sikersorozatára, amit szombat esténként sugárzott az Magyar Televízió? Tízezreket meg százezreket bilincselt a képernyők elé egy nemzetközi műsor, aminek a jókedv, némi virtuskodás, a becsületes versenyszellem, a küzdőkészség, valamint a győzelemből, ám magából a részvételből is áradó földöntúli öröm volt a mozgatórugója. Hát persze, hogy a valóban nagy sikerű Játék határok nélkül című programra gondolok! Minden szombaton ott izgultunk a tévé előtt, és biztattuk a citromsárgákat (ez a szín volt Magyarországnak rendelve). Volt sok zutty meg potty, megdöbbentő jelmezek meg elképesztő feladatok: a szórakoztatóipar fellegvárának bizonyult az alkotás. Hogy miért nosztalgiázom most ezzel? Mivel pontosan ez a játék jutott eszembe a Kihívás napján, amit idén is a Thermal Corvinus Nagymegyer családi medencéjében rendeztek meg.
A legszembetűnőbb különbség a két játék között leginkább az, hogy ez utóbbiban alapsulis gyerekek mérték össze az erejüket. Tíz csapat volt – kilenc csallóközi település, plusz egy magyarországi vendég, ám ha szigorúan a tájegységet nézzük, nem a történelmet, nem a politikát, és picit még hunyorítunk is hozzá, Csép községet simán hozzácsaphatjuk a kincses Csallóközhöz! Rajtuk kívül elfogadta a kihívást Komáromfüss, Lakszakállas, Gellér és Szilas, valamint Ekecs, Nyárad, Dunatőkés, Pozsonyeperjes és Nagymegyer. A színek itt is domináltak, már ami a versenyzők településhez tartozását illetni, így ha valaki – nosztalgiázva a Játék határok nélkül programon – teli torokból a sárgáknak drukkolt, a lakszakállasi brigád hajolt volna meg köszönettel vagy éppen még talán a megyeriek, bár ők inkább méhecskére hajaztak a sárga alapon fekete sávjukkal.
„Idén már 11. alkalommal rendezzük meg ezt a csallóközi versenyt a nagymegyeri termálfürdőben. Korábban még csak négy falu kapcsolódott be az eseménybe: Ekecs, Szilas, Lakszakállas és Gellér – ekkor a települések tornatermeiben, kultúrházaiban voltak a fordulók. Úgy gondolom, ez egy nagyon szerethető program, ennek is tudható be, hogy idén már 10 település nevezte be a csapatát. Mindenki nagyon lelkes, várják a napot, amikor bátran és ügyesen megfelelhetnek a kihívásnak”
– mondta el Tóth Péter, Szilas község polgármestere. Tudják, mi volt az egyik legjobb látvány: a településvezetők – a szokásostól teljesen eltérően – nem öltönyben vagy kosztümben jelentek meg, hanem kiválóan az alkalomhoz illően: fürdőruhában, strandpapucsban. S mivel köztudott tény, hogy minden felnőttben benne él még egy része a gyermekkornak, megkérdeztem a polgármestert, ha tehetné, melyik versenyszámban indulna csapata részeként?
„Egyértelműen a csúszda lenne nálam a nyerő! Ahogy elnéztem, a csapatok körében is ez a kihívás a legkedveltebb: a legtöbben ekkor használják fel a jokert, ami értékes többletpontokat hoz.”
Pár szó a versenyszámokról. A legtöbb – természetesen – vizes játék volt, csupán az utolsó folyt a szárazon: a palacsintaevő verseny. Az egész csapat beszállt, kísérő pedagógusaikkal együtt. Természetesen időre ment, de azért jó volt látni, hogy akadtak gyerekek, akik az ízélményt helyezték előtérbe.
Az első szám lufihordás volt fejjel, kerékbe. Nehézségét egyértelműen a vízben való óvatos, de gyors oldalazás, illetve a kobakok közé szorított (nem túlságosan, hiszen akkor durran!), a vízcseppektől kifejezetten síkos lufi célba juttatása volt. A második megmérettetés talán nem is elsősorban a csapatok játékosainak volt húzós, hanem pedagógusuknak, aki vállalta, hogy megtartja a vonallal jelzett kannát. A feladat ugyanis az volt, hogy merőkanalakkal a lehető legrövidebb idő alatt kellett megtölteni az edényt. Ez természetesen őrült fröcskölésbe torkollott, melynek következményeként a kísérők, mint öntött ürgék hagyták el a versenyteret.
Következett a már említett csúszdázás, utána pedig horgászat következett: minden csapatnak a meghatározott színű kislabdákat kellett kihalásznia. Igazi csapatmunka volt az utolsó előtti feladat, a kerékben tolás. Négyen játszották: volt egy tolóember, aki – jobb esetben – apait-anyait beleadva tolta a gumikereket, benne társát, aki üres vödröt tartott a kezében. Elérkeztek a medence egy pontjára, közel a túlsó parthoz, ahol két társuk már kislabdákkal várta, ők voltak a célba dobók. Sikeres teljesítés esetén 4 labdával tért vissza a gumikerekes egység a kiindulási pontra.
Folyamatosan figyeltem a kijelzőn feltüntetett pontszámokat: négy versenyszám után szinte fej-fej mellett haladt Ekecs és Nyárad csapata. Utóbbi elképesztően jól teljesített a kerékben tolás játékban, végül pedig felpalacsintázták magukat a dobogó legfelső fokára. Ezüstérmes lett az ekecsi különítmény, a bronz pedig idén Füssre vándorolt. A Soós Krisztina emlékére alapított Vándorkupa 2026-ban Csiliznyáradra került.
Első alkalommal vettem részt és tudósítottam a csallóközi Kihívás napjáról, ami outfitemen is jól látszódott: túracipő, hosszú farmer. Az magas páratartalom és a 29,4 fokos benti meleg mellett kifejezetten jólesett, amikor az egyik gyermek véletlenül felém hajtott pár áztató hullámot. De ezen apró kellemetlenségeim eltörpültek az élmények mellett. És igen: én is úgy szerettem volna akkor és ott gyermek lenni, versenyezni, pancsolni meg palacsintát falni! Kihívás napja jövőre is lesz. Meglátjuk, mennyire sikerül addig megfiatalodnom.
fotó: Kalmár Csaba
