„Te? Itt? – kérdezné Szent Péter a mennyek kapujában, és nézne rám kitágult, meglepett és gyanakvó tekintettel. Hát akkor én előkapnám a Dantéból fordított Isteni színjátékot, előkapnám, és felmutatnám neki: na, jó leszek?”
Pontosan egy tucat pótszéket kellett az előadás megkezdése előtt. A komáromi Szinnyei József Könyvtár alkalmazottai a tanulószobából hordták át. Muszáj volt: még a meghirdetett kezdési időpont után is egymásnak adták a kilincset az érdeklődők. Most merje bárki is azt mondani, hogy az irodalomnak leágazóban van! – gondoltam, mivel az aznap esti vendég, Nádasdy Ádám műfordító, író, költő. A Kikötő – Polgári szalon vendégeként érkezett a Duna-parti városba, annak is az interaktivitásáról és kiváló programjairól híres könyvtárába. Kíváncsi voltam, Bödők Gergely, a Kikötő „révésze”, a beszélgetőpartner melyik tevékenységi körének kielemzésével kezdi a társalgást. Nos, egyikkel sem.
Amit ne kérdezz meg Nádasdy Ádámtól
„Na, és akkor ez lenne a családom anyai ága” – summázta Nádasdy, a közönség hallható derültsége mellett. Mivel a szinte Ádámtól és Évától eredő családfa-bemutató bizony igencsak terjedelmesre sikeredett, és akkor még csak az egyik oldal került kitárgyalásra. Jegyzeteltem, s bár néha el-elveszítettem a fonalat, igyekszem pár mondatba összefoglalni, mert megéri, annyi benne a váratlan fordulat.
„Anyám osztrák, de Csehországból származik, apám pedig egy Pilzenhez közel eső település elmegyógyintézetében született. A félreértések elkerülése végett gyorsan leszögezem: azért ott, mert apám apja ebben az intézetben dolgozott gazdasági vezetőként, ott lakott, élt a családjával. Idilli környezet volt: a parkban csendes őrültek neves gyülekezete, Kleopátrától Napóleonig. Anyai nagyapám, mikor már nyugdíjba vonult, a Moldva folyóban úszóketrecet üzemeltetett, ami határozottan keresett volt. Róla, tehát nagyapámról azt kell még tudni, hogy 9 évesen elkerült Fiuméba, az ottani tengerészeti akadémiára, azt elvégezve egészen a kapitányi rangig jutott. A monarchia szétesése után viszont el kellett hagynia feleségével együtt a támaszpontot, Szegedre költöztek. Nagyanyámat, aki olasznak vallotta magát, még a horvátországi Pulában ismerte meg. Hartmann Klaudia volt a neve, ami, ugyebár, nem éppen digós név. Nagyanyám apja újpesti sváb volt, de nagyanyám temperamentumban valóban igazi olasz menyecskének számított”
– összegezte a felmenők kalandos életútját Nádasdy, majd hozzátette, mondhatni német anyanyelvű, ha a szó szigorú és kötött értelmében vesszük. A németen kívül kiválóan beszéli az angolt, az olaszt, illetve franciául is tud. Arisztokrata családban nőtt fel, ahol divat és elvárt volt az idegennyelvek ismerete, használata.
Szentivánéji
Egy Goldoni-vigjáték (Il campiella – A terecske) fordítása révén felfigyelt rá Ascher Tamás, később Gothár Péter is. Utóbbi találkozás után sorra találták meg a műfordítások. Kedvenc darabja Shakespeare egyik legismertebb műve, a Szentiványéji álom. Ez hozta meg számára az igazi ismertséget és elismerést.
„Mindenekfelett költői, meseszerű részekkel gazdagon átitatott, remek pszichológiával megírt mű, ami pompás betekintést enged a mesteremberek világába. Shakespeare egyébként kiválóan zsonglőrködött a szavakkal, jelzőkkel: ez maguknak a mesterembereknek a nevénél is megfigyelhető. Hogy korábban erre nem nagyon figyeltek fel az olvasók? Nos, ez leginkább annak betudható, hogy a korábbi fordítás, mely Arany János munkáját dicséri, egy kicsit átrendeződött a neves költő által”
– mutatott rá Nádasdy, hozzátéve, Shakespeare a magyar lírától igencsak távol álló jambusokban írt, míg Arany sokkal inkább „Toldi-strófákba” állította a művet. Ezenkívül, mivel Arany nem helyezhette a mű szereplőit a városba, mert a magyar városok annak idején elsősorban németül beszélőktől hemzsegtek, kitolta a sztorit vidékre, az igazi, ízes, heves-nemes parasztság körébe. Így lettek végül jobbágyok a shakespeare-i mesterek.
Arcátlanság!
„Sőt: pofátlanság is kellett ahhoz, hogy egy kicsit talán felülbíráljam nagynevű elődeimet. Hogy szakítani merjek és tudjak a konvekciókkal. Shakespeare eleve a saját nyelvezetét használta. A magyar fordítás viszont már igazodott a közönség elvárásaihoz. Kosztümössé tették, a párbeszédek magukon hordozták a középkor ódon leheletét”
– Nádasdy Ádám ezzel szemben megtartotta Shakespeare igazi sajátosságát: humort kevert a tragédiába és fordítva. Ha lehet mondani, még kicsit le is főzte az angol írót eme bohémságban. Amit Nádasdy a legjobban becsül a Hamlet szerzőjében, hogy Shakespeare pokolian ügyes vágástechnikát használt műveiben: kísértetiesen logikusan vannak felépítve, hogy mi után, mikor, hogyan, miért, mi vagy ki következik.
Dante
„1300-ban a komédia csupán abban különbözött a tragédiától, hogy előbbiben nem halt meg a főszereplő. Szigorúan véve a struktúráját, tartalmát, mondanivalóját, az Isteni színjáték egyáltalán nem komédia, de hát a végén a főszereplő saját lábán távozik, tehát mégis”
– szolgált a műfordító némi színháztörténelmi betekintéssel, majd Bödők Gergely kérdéseit követve tett egy hitbéli kitérőt. Elmondta, hogy sosem kételkedett Isten létezésében, de nagyon nehéznek tartja a szembenézést vele. Emiatt áll hozzá közelebb a katolikus vallás, a maga freskóival, díszítéseivel, tömjénjével és aranypalástjával. A református vallás számára túl puritán, túl test- vagy lélek közeli.
Nádasdy Ádám fordításai „mai szagúak”. Nincs bennük annyi túlcicomázott költői kép, mint amit a korabeli munkáknál megszokhattunk. Pimaszság és bátorság kell ahhoz, hogy mást írjon, mint ami az eredeti műben van – állítja, ám inkább nyitva hagyja a kérdést: valóban kell ez? Ám leszögezi azt is, nem törvényszéki fordító, hogy ától-zéig szinte tükörfordításban jelentessen meg műveket. Inkább egy jól bevált, saját receptet használ: forrásnyelv + kontextus jó ismerete + megfelelő adag pimaszság az eltérések leírásához, vállalásához.
Jókai 200
A bicentenárium kapcsán Bödők Gergely merész kérdésre vetemedett. Eljöhet-e vajon az az idő, amikor a magyar irodalom e jeles alakja, a több mint száz kötetet maga mögött tudó íróklasszis művei kivonatolva lesznek?
„Óvatosnak kell lennünk e kérdésben, de néhány tényt mégis muszáj leszögezni. Jómagam ma már biztosan nem fognék bele egy Jókai-regény elolvasásába. Hogy miért? Mert a szövegei már elavultak. Manapság teljesen mások az igények, máshol és máshogyan keresik a művészeti kielégülést az olvasók. Gondoljanak csak bele: már az egyházak sem ódzkodnak attól, hogy »könnyített« Bibliát adjanak ki. Végső soron az a lényeg, hogy olvassanak az emberek. Ha már nem érdekli őket az archaikus szövegek sora, akkor keressenek kortárs alkotókat. Ma már nem a szeparálás a furcsa, hanem az, ha valaki mindent is elolvas. Ha nem válogat. A legfontosabb lépések, hogy meg tudjuk szabni a határokat, meghatározni a központ és a periféria helyét, a súlypontok elhelyezését. Nem kell, nem is szabad temetni az irodalmat! Csak újra kell gondolni!”
fotó: Kalmár Csaba
