Előrevetítem, nem akarom magam áldozatként beállítani! Távol álljon tőlem! Sőt az is, hogy ne értékeljem a kicsit. Pont én, aki prezentációm címéül „A legkisebb is számít” népszerű szlogent választottam. Ugyan a cégem valamivel magasabb összegre adta be a pályázatot (némi föle volt az 50 ezernek), mint amit aztán a szervezet megítélt (kerek 6 ezer euró), de tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén: nem az a kihívás, hogy nagy összeget elköltsünk, hanem, hogy teljesítsük céljainkat a töredékből is. Szóval Isten áldja a kezet (kezeket), mely a Szabad Újság neve mellé is pipát rajzolt x helyett. Csak éppen az fáj, hogy nem engedték, hogy elmondjam, micsoda értékek vannak a tájainkon. Az akarat a bemutatásra megvolt, csak hát a fogadó fél kíváncsisága nem mozdult pozitív tartományba.
Nézzük pár mondatban az előzményeket. Akik Szlovákiában a kultúrában tevékenykednek – legyen az civil szervezet, vállalkozás, önkormányzati fenntartású egység –, igyekeznek megragadni minden lehetőséget, pályázatot, anyagi forrásokhoz való hozzájutást. Még szép: elmúltak már azok az idők, amikor az igazán bennfenteseknek volt egy nem túl hosszú listájuk: mindazok a dolgok, amikhez akár ingyen is hozzá lehet jutni – egy baráti kézfogásért, pár jó szóért vagy barterben. Aki szervezkedni akar, dolgozni, a közért tenni, mindig valami pluszt, valami többet adni: pályázik. Aztán reménykedik, hogy a bírálók kellően érdekesnek és értékesnek találják majd a benyújtott anyagot, és nyelvükkel halkan csettintve úgy döntenek, esélyt – s vele együtt a kért összeget, vagy legalábbis annak jelentős részét – adnak.
Aki nem ismerné a rendszert, annak elmondom: túl sok lehetőség, túl nagy nyújtózkodási tér nincs. Az egyik, idehaza a legnagyobb a KultMinor. Kultúrában mozgók pontosan tudják, mi ez a szervezet, de aki csak nézőként, közönségként jelenik meg egy-egy rendezvényen, annak sem lehet teljesen ismeretlen, hiszen plakátok, molinók és élő szavas áradatok hirdetik majd minden alkalommal. Idén nekem is megadatott, hogy kollégáim kíséretében felutazzunk a fővárosba, ellátogassunk a székházba, és megfeleljünk az elvárásnak, bemutatván termékünket. Részemről a Szabad Újság regionális magazin portált.
És itt jön a fekete leves, vagy ha úgy tetszik, a keserű szájíz. Mert én bizony napokat töltöttem azzal, hogy – aktív segítséggel – olyan bemutatót szerkesszek, amivel nemcsak közelíteni tudtam volna a portál munkáját, vállalását, költői hitvallását. Azt, hogy mi nem a bulvártól meg pletykáktól hangos portál vagyunk. Mi nem a botrányokat meg az azokon való csámcsogást tűztük zászlónkra. Hogy nálunk nem a napi politika őrült boncolgatása, az egymásra ujjal mutogatás a lényeg. Hogy mi nem balesetek és bűntények még meg sem száradt színhelyein kattogtatjuk fényképezőnket.
Nem. Mi a közösségek, akár a legkisebbek életének rivaldafénybe állítása mellett törtünk pálcát. Elkezdtük járni a régiót, mert szeretjük ezt csinálni. Találkozni, beszélgetni, felfedezni, bemutatni. Képet alkotni és megírni olyan színesen, annyira ízesen, olyan sok élményt belesűrítve a pár mondatba, hogy azok is ellenállhatatlan kedvet kapjanak, akiknek korábban véletlenül sem volt tervük egy adott közösség vagy esemény meglátogatása.
Ha nem csak öt percet adott volna a bíráló bizottság, vagy legalább engedték volna, hogy a saját prezentációmat én magam kezeljem (úgy hallottam, máshol azért ez a megszokott), feltártam volna előttük a Csallóköz és a Duna mente ezernyi apró nüanszát: a karvai közösségépítő piactól, a gútai hagyományos – kútból kannával felhúzott jéghideg vízzel történő – húsvéti locsolkodáson, a megyercsi Betyárok szavalatain, a bogyai, nagykeszi adventi ablaknyitogatáson, a füssi ovis szavalóversenyen keresztül, egészen a szilasi rózsafákig, melyeket az újszülötteken való örömködése miatt ültet a község. Bemutattam volna a települések, akár a legkisebb közösségek áldozatos munkáját, aminek nem egyszer a megmaradás a célja.
S ha engedték volna, ha kíváncsiak lettek volna, beleolvastam volna három kiválóság véleményébe: Bálint Angelika, a Füssi Magyar Tanítási Nyelvű Óvoda igazgatónője, Tóth Péter, Szilas község polgármestere és Komjáti László, Nemesócsa kultúrfelelőse. Őket hármójukat kértem meg, írjanak pár sort: véleményüket a Szabad Újságról. Hiszem, hogy portálunk olvasói azért olvasnak bennünket, amiért mi pálcát törtünk. Hiszem, hogy egy húron pendülünk: a szervezők megszervezik, a Szabad Újság megírja, és a széles régió kultúrára, művészetekre, közösségi életre éhes közönsége pedig élvezi élőben és visszaolvasva egyaránt. Épp ezért bátorkodom most ezt a három véleményt e cikk keretében közölni. Hatalmas köszönet megíróiknak őszinteségükért és még nagyobb mindazért, amit nap mint nap tesznek, hogy szűkebb-tágabb otthonuk – otthonunk millió színtől, illattól, íztől és érzéstől legyen még boldogabb.
Végezetül pedig – engedjék meg – hadd köszönjem meg cégünk nevében ismételten a KultMinornak, hogy támogatja a munkánkat. Speciel, ha elutasítottak volna, ha kérésünket összegyűrve hajították volna a szemetesbe, mi másnap akkor is ugyanúgy ébredtünk volna. Beültünk volna az autóba vagy felpattantunk volna a vonatra, buszra, esetleg kerékpárra, és faltuk volna a kilométereket, élveztük volna a közösségek vendégszeretetét, és tettük volna újságírói feladatainkat. Mert hivatás ez, nem munka. Küldetés ez, nem kötelesség.
fotó: Kalmár Csaba
