Kamaszkorának legszebb évébe lépett Lakszakállas zászlós rendezvénye, a LakiKatlan. Ha annak idején nem szól közbe a Covid, akkor idén már a 16. alkalmat ülték volna meg tűzzel, bográccsal, löttyenő borokkal, pogácsák garmadával, süteménnyel meg tárcsán sütött kolbásszal, pecsenyével. Sebaj, a 15 talán még tetszetősebb is, bár tény, hogy jövőre ugyanezt írom majd a 16-ról. Lényeg a lényeg: ilyen finom vaddisznót én még sosem ettem, pedig dolgozni mentem, nem szórakozni, csak szerencsére vannak csapatok, melyek észreveszik az újságíró szemében a kívánós csillanást. „Van öregebb meg fiatalabb malac, de én mindig az ifjabbat ajánlom!” – kacsint rám Lakó László, miközben a katlanjuk alatti tűzre hunyorít. Merthogy a vaddisznóhusi csak előétel, a mézesmadzag. Kicsit olyan ez, mint a Forma 1: már a safety car is olyan luxusjárgány, hogy az ember dob tőle egy hátast, pedig a csúcsfelhozatal még jóval odébb van!
„A trónusnak története van. Ez a mutatós faragvány előbb Magyarországon volt, onnan került hozzám. Ugyan nagyon tetszik, ülni is jó benne, a méretei miatt nem tartottam magamnál, inkább felajánlottam a nagymegyeri Plauter Kúriának, ahol méltó helye lett. Természetesen, ha kiemelkedő rendezvények vannak Lakszakállason, a hotel becsomagolja, és ideszállítja. Most csak a Levadász-Lak főzőcsapat – a lakszakállasi vadásztársaság tagjai alkotják – sátrának egyik dísze, ám tavaly ebben feszített a Gulyáskirály!”
– Szuha Imre, a Lakszakállasi Vadásztársaság elnöke sztorizgat, mert tudja, hogy nagyon szeretem hallgatni, és igyekszem megjegyezni a szavait, miközben épp a csontról szopogatom le az utolsó falatokat. Egy elégedett sóhajtás után aztán próbálok közelebb kerülni a recepthez: megosztom vele, hogy a két héttel korábban, Nemesócsán rendezett Lecsó- és Gasztrofesztiválon egy helyi fiatalember, az utánpótlás focicsapat edzője a vadpörkölt készítésének titkaként a zsírjára pirított szalonnának házi pálinkával való locsolását tartotta.
„Nem mondom, egy kis finom házi vagy remek vörösbor nálunk is játszik, de csak a főzők gallérja mögé, hogy vidám legyenek akkor is, ha történetesen csípi a füst a szemüket! Mi teljesen hagyományos konyhát viszünk: nem kerül bele semmi, ami nem feltétlenül szükséges hozzá. Fűszerekkel sem kísérletezünk: apáink, nagyapáink szokásait visszük tovább.”
Manapság már se szeri, se száma a Csallóközben a különféle gasztronómiai eseményeknek, legyen szó egy kis sütögetős, bográcsozós összejövetelről, akár nagynevű zsűri által értékelt ételkölteményekről. Az alapötlet rendkívül egyszerű: enni, sőt jót enni mindenki szeret – ez eleve létfenntartásunkhoz tartozik. A nagy többség a közösségben létet is kifejezetten kedveli: jobban esik az étel, az ital meg a kimondott szó is, ha van kivel megosztani. És pont a gasztronómia az egyik azon kevés dolgok közül, melyben nyíltan vállaljuk azt is, ha még tanulásra szorulunk, bátran és őszintén lesünk el fogásokat, trükköket és fortélyokat, s adjuk is ezeket bőkezűen, nagylelkűen. Az evés már az évezredes történelemben is, kultúráktól függetlenül, összehozta az embereket, nagyszerű hangulatot teremtett, okot adott az ismerkedésre, jó beszélgetésekre, közös munkára, szórakozásra. Biztos vagyok benne, hogy érdemes lenne egy tanulmányt készíteni arról, mennyi életre szóló barátság kezdődött és éli évtizedeit egy hétköznapi bográcsozás apropóján.
„A legfontosabb, ami az igazi tartalmat jelenti a lakszakállasiaknak a LakiKatlan gasztro rendezvényben, a közösségépítés. Ezenkívül a szabadban, jó társaságban, jó hangulatban történő ételkészítés, főleg úgy, hogy van tétje is, hiszen szakzsűri kóstol és értékel, népszerűvé, keresetté tette és teszi ma is ezt az eseményt”
– nyilatkozza portálunknak Mayer Ferenc, Lakszakállas polgármestere, akit épp egy remek csülkös gulyás mellől ragadtam el. Ránézésre az étek mennyei, én meg hiszek ennek a két, gyönyörű szememnek. A falufőnök elmondja még, hogy az első néhány LakiKatlanon maga is tagja volt egy helyi különítménynek: ha kellett zöldséget pucolt, aprított, fűszerezett, tüzet csiholt vagy éppen kavarta ételt, élvezve a fenséges illatokat. Mióta azonban polgármesteri teendői inkább a reprezentáció felé terelik, csak vizuálisan vesz részt a katlanozásban: meg-megáll az egyes főzőcsapatoknál, mindenkihez van egy jó szava, mindenkitől begyűjt egy-két műhelytitkot. Figyelem, miközben sorra megjelenik a bográcsok körül: jókedv kíséri, és kínálják minden földi jóval, ami a helyiek és az ide látogatók keze munkáját dicséri.
„Észrevettük, hogy a klasszikus falunapokon mind kevesebben jelentek meg, nem sikerül igazán megmozgatnunk, összehoznunk a település közösségét. A LakiKatlan viszont más: már hónapokkal a rendezvény előtt beszédtéma, készülnek rá az emberek, örülnek, hogy évről-évre megrendezzük, hogy törődünk az eseménnyel. Emiatt aztán úgy döntött a község, hogy a falunapot összekapcsoljuk a LakiKatlannal: így a főzőverseny kiértékelésével, a díjak átadásával nem ér véget a szórakozás, hiszen évről évre kiváló fellépőkkel biztosítjuk az éjszakába nyúló pompás szórakozást”
– teszi hozzá a polgármester, mielőtt visszaengedném a még gőzölgő fogáshoz.
Bár a LakiKatlan elsősorban a gulyásfőzésre szakosodott gasztronómiai esemény, azért az évek során már begyűrűztek az egyéb fogások is, amiket – hajrá, hajrá! – szintén lehet kóstolni és értékelni. Így aztán versenykategória lett az édes- és sós sütemények, sőt az italokat is hozzáértő kóstolók ízlelték: egyes versenyzők nem elégedtek meg a bográcsozással, megmérették boraikat, párlataikat is.
Ha már 15 éves csallóközi hagyomány, illendő, hogy legyenek teljesen saját, egyedi ízei is a LakiKatlannak. Szűcs Edit Gulyásverset költött, Fekete Szilvia és Krnčan Milan pedig a fesztivál himnuszának választott dalt adták elő. Készült falugulyás is, melyhez a helyi nyugdíjas szervezet káprázatos népviseletbe öltözött hölgykoszorúja helyben dagasztott és sütött lángost kínált. Ugyanennél a sátornál hangzott el egy sokakat kacagásra ösztönző kijelentés, a bográcsban rotyogó ételre utalván:
„Disznógulyás készül, de majd elválik, mi lesz belőle! Lehet, hogy madártej.”
A LakiKatlanról ugyanaz elmondható intelemként, mint a bevásárlóközpontokról: éhes gyomorral tilos a séta! Mert bírhatatlan, ahogyan az illatok és a látványok behálózzák az ember tudatát olyannyira, hogy képes lenne már az ördöggel is cimborálni egy-két falatért. Mert nemcsak gulyások készültek ám! Pecsenyék és kolbászok sercegtek a forró zsiradékban, sőt a Kicsi a Bors csapatnál még tépett húsok is grilleződtek fóliában. Az egyik sátornál hordók tízei várták, hogy csapra ütődjenek, míg a másiknál egy méretes hűtőből kerültek elő a legnemesebb nedűk.
A zsűri pedig kóstolt és megfigyelt, hiszen nemcsak az ízeket, illatokat vették górcső alá, hanem a csapatok „egyenruháit” is, sőt a sátrak, főzőtanyák környékét, díszítését. Nos, ki is tettek magukért a versenyzők: megadták a módját, méltón képviselték a 15 (vagy 16?) éves LakiKatlant!
A színpadon mindeközben remek műsorok váltották egymást. A déli harangszóval megérkeztek a citerások Nemeshódosról, majd felléptek a gyermek mazsorettek, a Jácint népdalkör. Koncertet adott Fekete Szilvia és Sissi, Delhusa Gjon és Tóth Abigél, Bartalos József és a gútai Alfarock együttes. Idén sem maradhatott el – természetesen – a katlanbuli: éjszakáig ropta a táncot a jóllakott laki sereg!
fotó: Kalmár Csaba
