„Egy friss rizlinget? Szinte még ropog.” Kínál széles mosollyal és cinkos pillantással Molnár Péter borász, a hetényi Bortornác pincészet alapítója. Régi ismerősök vagyunk már, tudom, hogy amihez Péter nyúl, ha nem is válik azonnal arannyá, értékké mindenképpen, mert lelkét is belerakja, sok munkát és törődést. Meg aztán a szőlő sem mindegy, ugyebár, ha már borokról beszélünk, márpedig mindenképp a hegy leve volt az adventi hangulatba öltöztetett komáromi Tiszti pavilon dísztermének főszereplője a IV. Komáromi Borünnepen.
Az elsők között érkeztünk a helyszínre – nem véletlenül! A nagyszerűen kigondolt és megvalósított esemény, ahol a háttérzajt a baráti csevejekbe, szakmai beszélgetésekbe, a hangulatot fokozó zongorajátékba határozott pohárcsilingelés vegyül, kedvencévé lett a komáromi közönségnek olyannyira, hogy akik később toppantak be, bizony sorokat kellett kivárniuk, míg poharukra került a töltés sora.
A hagyományokat, melyek elvarázsolták a szíveket, melengetik a lelkeket, pirosítják az orcákat, borvirágot rajzolnak orrokra és homlokokra, őrizni kell és tovább táplálni. A megszokott útról le lehet térni, de minek? Évről évre visszajáró borászok várták idén is remek tételeikkel a kóstolókat, többen már az újborokat is magukkal hozták: rajongóikkal közösen degusztálva a megújult címkéket, a dugó illatát, a bor zamatát.
A bevezetőben már említett hetényi Bortornác, Muzsláról Bott Frigyes, Fűrről a Fyrmonia, Kürtről a Kasnyik és a Strekov 1075, Garamkövesdről a Kövesd Pince, Komáromszentpéterről Hengerics Péter borász, Kisújfaluról a Mátyás pincészet, Helembáról a Világi Winery érkezett, valamint egy felvidéki-magyarországi koprodukcióval, a dupla H-val: Hetényen és Hegymagasban készült borokkal csábított Nagy Attila, a Napvirág pincészet borásza. Volt persze nem folyékony ízorgia is: a Bott Pékbisztró marha- és csirkesonkás, pástétomos és vegán falatkákkal, mennyei pogácsákkal szolgált a kóstolás kísérőjéül.
A színpadon Szulcsányi Béla fáradhatatlan volt: szinte megállás nélkül játszotta a látványos szárnyas zongorán a sanzonok árját, mosolyt csalva hallgatósága arcára. Kellett is, mert nemcsak a viszontlátások öröme, a kóstolások okozta szétáradó jóérzés kerítette hatalmába a Borünnep résztvevőit, hanem néhány szomorú tény is elhangzott. Biztosan olvasóink is értesültek az újabb természeti csapásról, mely idén a szőlészeket, borászokat is sújtotta: felütötte fejét az Amerikából ideszármazott szőlősárgaság, mely egy kártevő garázdálkodásának tudható be. Rendkívül veszélyes, mert a tőke, amit megtámad, halálra van ítélve: ki kell vágni, és a nagykönyv szerint 2-3 évig nem lehet a helyében újat telepíteni. Természetesen azok, akik megélhetésüket építették fel erre az iparágra, kénytelenek minden követ megmozgatni, megoldásokat keresni, éjt nappallá téve védekezni, hogy szőlejük egészséges, boruk tökéletes legyen. Sajnos nem volt az eseményen olyan borász, aki ne számolt volna be arról, mely szőlőit kellett beáldoznia, fájó szívvel kivágnia. De nem adták, nem adják fel. Bújják a szakirodalmat, eszméket és tapasztalatokat cserélnek, összefognak, dolgoznak és küzdenek.
Teszik mindezt azért, mert – ahogyan a mondás is tartja – borban vigad a magyar! Furcsa világot élünk, nap mint nap zúdul ránk a világ szemete, kell, hogy legyenek kapaszkodóink, mentőöveink, minden, ami segít embernek, boldognak, elégedettnek maradnunk. Nemes boraink nemzeti értékeink, amikre joggal lehetünk büszkék. A borászok pedig úgy teszik féltett tételeiket értő kezek csillogó kristálypoharaiba, mint gyermeküket, akit szeretnek, akit óvnak, ápolnak, nevelnek, hogy aztán szolgáljanak mindenkinek örömére.
„Boldog napokat, boldog ünnepet!” – hangzott el a koccintást kísérő jókívánság, melyet tarisznyájába süllyesztve hazavihettek a Borünnep résztvevői. Hozzá pedig ropogós, testes, friss, szűrt meg szűretlen, száraz meg édes, habzó meg csiklandozó mámor-kortyokat.
fotó: Kalmár Csaba
