A nyár folyamán, ha jól emlékszem, éppen egy balatoni kirándulásom során jött szembe velem a facebookon az információ, hogy a Kárpát-medence-szerte ismert és rendkívül közkedvelt honismereti műsor, a Hazajáró, a parlamenti választások után átalakult közmédia műsorfolyamából kikerül, ugyanis a műsor szerkesztősége nem kapott több megrendelést, pedig sorozatuk már a végéhez ért, csupán 11 rész leforgatása maradt hátra. A Hazajáró stábjának tagjai jelezték a követőknek, hogy számukra a fennmaradó epizódok elkészítése szívügy, így anyagi források hiányában is dolgozni fognak rajta. Lavinát indítottak. Példátlan társadalmi összefogás kezdődött: gyűjtés szerveződött, és 9 nap alatt összegyűlt a szükséges keret, sőt még több is annál. Dobay Gergely, a Hazajáró történetéről és jövőjéről beszélgetett Moys Zoltán szerkesztővel a Csemadok Komáromi Alapszervezetének Kossuth téri székházában, a Keresztény. Konzervatív. Komáromi. civil közösség által szervezett eseményen.
„Csapatunkkal már korábban is készítettünk különféle tévés anyagokat, elsősorban vallási tematikával és az elszakított területekkel foglalkoztunk. Mindemellett lelkes »hazajárók« voltunk: nagyon szeretünk túrázni, bejárni a széles hazát. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor Magyarország élére konzervatív kormány került, a közmédiából megkeresést kaptunk: készítsünk honismereti műsort, bemutatva benne az egykori történelmi Magyarország széles régióit, kiemelten foglalkozva a Trianon után elcsatolt területekkel. Először arra gondoltunk, a Kárpátok főgerincén megyünk végig, miközben forgatunk, azonban ezt az ötletet elvetettük, lévén nagyon kevés lakott települést érintene, márpedig nemcsak a természeti kincseket kívántuk megmutatni, hanem az épített- és a szellemi örökséget, valamint az egyes helyek, tájegységek, települések kultúráját, illetve az ott élőket is”
– szólt a kezdetekről Moys Zoltán, hozzátéve, hogy eleinte kemény munka volt belerázódni a rutinba, hiszen a megrendelés megtörtént, és hetente kellett szolgáltatniuk az elkészült anyagokat. Első útjuk a Magas-Tátrába vezetett, amiről kevesen tudják, hogy annak turisztikai infrastruktúráját még a magyar királyság szakemberei alakították ki. Eleinte Erdélyt, Felvidéket és Kárpátalját határozták meg célul, később azonban egyre többször jelent meg a stáb Délvidéken is.
Dobay Gergely kérdésére, mi alapján tervezték meg a sorvezetőt, hogyan döntötték el, mit kívánnak bemutatni, és mennyire szólt bele a közmédia az eredeti tervekbe, Moys Zoltán elégedetten elmondta, hogy az előre megírt szinopszist szinte 100%-ban teljesíteni tudták.
„A helyek esszenciájának közkinccsé tétele mellett törtünk pálcát. A nemzeti-konzervatív eszme lengte át az epizódjainkat, és nagyon fontosnak tartottuk a pozitív képeket és példákat, melyekből bárki, bárhol éljen is, pozitív példát meríthet. Volt egy olyan település, ahol a helyieknek feltűnt, hogy sokkal kevesebb ideig forgattunk, mint egy szomszéd faluban. Utóbbi község rendelkezett néptáncegyüttessel, a velük való találkozás és forgatás hosszabbította tartózkodási időnket. Ekkor a másik faluban úgy döntöttek, létrehoznak ők is egy néptánccsoportot, hogy ha legközelebb megyünk, büszkélkedhessenek vele. Mindenki nagyon jól járt.”
A beszélgetős est folyamán szó esett a tengerentúli kitekintésről is: a Hazajáró stábja elment Észak-Amerikába és Ausztráliába, hogy anyagot készítsen az elszármazott magyarokról. Moys Zoltán érzékeltette, mekkora különbség van azok között, akik politikai üldöztetés miatt voltak kénytelenek annak idején elhagyni Magyarországot, illetve a megélhetés miatt kivándorlók között. Előbbi csoportoknak szívügyük az anyanyelvük, kultúrájuk, hagyományaik ápolása, míg az ifjabb és gondtalanabb korosztálynál ez már csak másodlagos, harmadlagos ügy.
Beszélgettek a hit erejéről és fontosságáról is. Elhangzott, hogy a stáb által bejárt területeken szinte lekövethető ugyanaz a minta: a plébánosok vagy lelkészek messze túlmutatnak egyházi feladataikon – a közösségi élet megszervezése nagyon sok esetben az ő örömmel vállalt küldetésük. Moys rámutatott, hogy bár a hagyományok nagyon sok helyen szívet melengetően élnek és vándorolnak a generációk között, azért Kárpát-medence-szerte is megfigyelhető a kozmopolitizmus, az ateizmus és a materializmus térhódítása, aminek következtében egyre kevésbé lesz fontos az identitás, a nyelv és kultúra megtartása.
„Tűzőrzőknek hívjuk azokat az embereket, akik fáradtságot nem ismerve meghozzák a mindennapi áldozatokat, hogy egyben tartsák egyre fogyó közösségüket, hogy felszínen tartsák az értékeket. Szerveztünk számukra egy találkozót, és megható volt látni, mennyire gyorsan tudtak közös hullámhosszra kerülni, együtt ötletelni, jövőben gondolkodni. Szomorú egyébként azt látni, hogy több erdélyi településen is addig volt ereje és tüntető szerepe a népviselet hordásnak, amíg tiltották. Most, hogy már szabad, hogy senki nem köt bele, ezek a csodás viseletek bekerültek a szekrények mélyére. Már nem fontos...”
– mesélte élményét a szerkesztő. Nem mennek el a szomorú dolgok mellett sem, így adásba kerültek olyan pillanatok, amikor például egy református lelkész mesélte, hogy egyetlen magyar ember miatt szokott kimenni a hegyek közé, de amikor ő is meghalt, nem ment már többet abba a világba, bezárta a templom ajtaját. Szóba került a román-szerb határon egy falucska, ahol már csak 8 magyar élt, hármat közülük a helyi kocsmában találtak: a stáb kérdése nyomán döbbentek rá, hogy ők az utolsók egyikei, ami a fájdalom könnyeit csalta a szemükbe. Ám elsősorban mégis a pozitív dolgokat igyekeztek, igyekeznek bemutatni, a korábban már említett reménység-keresés és -találás miatt.
„Egyik adásunkban egy szlavóniai családdal beszélgettünk, akik szomorúan mondták, hogy minden bizonnyal ők ott az utolsó magyarok. Ezt a részt látta egy református lelkész, aki ekkor a püspökségétől kérvényezte, helyezzék őt oda: beindította a magyar életet, gyerekekkel foglalkozott, közösséget szervezett, óvta és terjesztette a magyar nyelvet. Gömörországban csodás ragaszkodást láttunk: az anyanyelvhez, a kultúrához. A Jóisten mindig az utunkba küldte az utolsó magyarokat, akik büszkék voltak megmaradásukra. Az ő példájuk szolgáltatta a mi lelkesedésünket is minden egyes útra kelésünkkor.”
Moys Zoltán új tervek említésével búcsúzott a komáromi közönségtől. Szívügyük lett a Hazajáró, ahogyan sok ezer, tízezer, százezer Kárpát-medencében élő magyarnak egyaránt. És szerencsére mindig akad új ötlet, új lendület, és mindig vannak, akik tárt karokkal, baráti szeretettel várják a hazajárókat.
fotó: Kalmár Csaba
