Forgalomlassító demonstráció zajlott a Komárom-Gúta-Vágsellye 573-as közúton, valamint az abba becsatlakozó 563-as kamocsai, 1575-ös szímői, illetve a 1477-es naszvadi utakon. A közösségi akciót az idén június 3-án, a Gúta és Keszegfalva között bekövetkezett halálos kimenetelű – öt halott, sok sérült – közúti baleset hívta életre. Ahogyan arról már portálunk is beszámolt, a balesetben egy személy- és egy áruszállító furgon, illetve egy vontatós teherautó ütközött. Mivel az 573-as számú főút szinte minden évben szedi áldozatait, a helyiek megelégelték, hogy útjaik, településeik elsősorban teherforgalom miatt túlterheltté váltak, és közös demonstrációt szerveztek.

Tulajdonképpen mi a probléma gyökere?
Komáromban éveken, évtizedeken át beszédtéma volt, hogy az 1892-ben megépült határátkelő utat, azaz Erzsébet hidat tehermentesíteni kell, ugyanis a szűk kétsávos építményt nem több tonnás kamionokra, illetve egyéb fokozott közúti forgalomra tervezték. Szlovákia és Magyarország együttműködésének köszönhetően 2020-ban átadták a Monostori hidat. A magyarországi oldalon megépült egy, a várost elkerülő, az M1-es autópályára felvezető útszakasz, ám az északi oldalon sajnos ez elmaradt. Volt ugyan egy projket dokumentáció, ami két magas híddal (a Holt-Vág és a Vág folyó felett) számolva biztosította volna, hogy a megnövekedett teherforgalom ne Komárom utcáit sújtsa, ám helyi aktivisták és városlakók ezt a tervet megtorpedózták. Sajnos más tervezet nem is készült, illetve idén, amikor Jozef Ráž közlekedési miniszter Komáromba látogatott, elmondta, egyelőre nincs tervben a komáromi elkerülő, mivel a költségvetés ezt nem teszi lehetővé.

Komárom város belső főútjai, közúti közlekedése ezáltal túlterhelődött, azonban nemcsak a várost érinti ez a probléma. Elsősorban lengyel rendszámú kamionok és teherautók kezdték el használni az 573-as főutat, ami Komáromot (a Monostori híd által az M1-es autópályát) és Vágsellyét (felette az R7-es gyorsforgalmi utat, illetve a D1-es autópályát) köti össze. Számukra ez a távolságban és időben is legrövidebb útszakasz, s mivel az adott közúton a teherforgalom engedélyezett, természetesen használják, kihasználják. Ezáltal az ezen az útszakaszon lakóknak, közlekedőknek nap mint nap szembesülniük kell a túlterheltség problémáival, ne adj Isten, akár balesetekkel is.

A bevezetőben említett baleset után Gúta városában regionális gyűlést szerveztek, ahová széles környék településeinek polgármestereit hívták meg, illetve a közlekedésrendészet képviselőit. A jelenlévők megegyeztek, hogy megragadnak minden lehetőséget, amivel felhívhatják az országos vezetők és felelősök figyelmét a mára már tarthatatlan helyzetre. Közös megbeszélésük eredményeként 2025. július 17-én, csütörtökön, délelőtt 9-11 óra között úgynevezett „zebrás demonstrációt” tartottak több településen. Ennek lényege, hogy csoportok verődtek össze a meghatározott gyalogátkelőknél, majd a városi/községi rendőrség segítségét igénybe véve rövidebb időre megállították az 573-as út forgalmát: táblákkal, láthatósági mellényben átvonultak, akár meg is álltak a zebrán, ezzel lassítva, leállítva a forgalmat.

Természetesen ezzel az akcióval nemcsak a külföldi kamion- és teherforgalom gördülékeny tovább haladását korlátozták, hanem sok esetben helyiek ingázását, buszokat, regionális áruszállítókat is. Mégsem volt dudálás, nem volt kiabálás, káromkodás, ökölrázás. A régióban élők pontosan tudták, tudják, hogy ez az akció értük, családjukért, ismerőseikért, barátaikért, közösségeikért is zajlik. S hogy miként látják ez a (lengyel) kamionosok, teherszállítók? Minden bizonnyal nem fogadták éppen kitörő lelkesedéssel, ám számukra továbbra is ez az útszakasz marad a leggazdaságosabb, minden szempontból. És – sajnos – nem lehet minden napra forgalomlassító demonstrációt megszervezni, tehát csak remélni lehet, hogy a döntéshozók felfigyelnek a széles elégedetlenség eme megnyilvánulására, és felelős, hiánypótló intézkedéseket hoznak. Mindaddig azonban, míg ez nem történik meg, az említett útszakaszok túlterheltek maradnak, és sok esetben sajnos életveszélyesek is.
fotó: Tóth Enci