Tehát a jópofa magyar srác, akit a nemzetközi társai már ropogósra fagyva, téli almával a szájában láttak az előkével előkelővé tett jegesmedve asztalán – mint ünnepi lakomát –, úgy döntött, nem fogja már tovább húzogatni az oroszlán bajszát. Merthogy eddig azt tette, ráadásul vakmerően, fittyet hányva félelemre, óvásokra, jó (?) tanácsokra, gravitációra, természeti erőkre és logikára. Hogyan tovább? Több esélyes. Szerény véleményem szerint – a Dumaszínház keresettségén is felbuzdulva – elmehetne stand up-osnak. Legutóbbi előadásán olyan jóízűen kacagtam, hogy biztosan három évvel tovább élek (alátámasztott tény, hogy a nevetés hosszabbítja a földi létet). A Kikötő – Polgári szalon vendége Rakonczay Gábor magyar evezős, kenus, extrém sportoló, sziklamászó és hótaposó, hajóépítő és ultrafutó volt.
A Selye János Gimnázium aulájának – amely otthont ad a Kikötő – Polgári szalon előadásainak – ajtajára már a program kezdete előtt 8 perccel kitehették volna telt ház táblát. De azért mégis egy oktatási intézményről beszélünk, a legjobbról kategóriájában, így elképzelhetetlen lett volna, hogy ne találjanak a szomszédos tantermekben pótszékeket, az aulában pedig ezeknek talpalatnyi helyeket. Ha lett volna csillár – állítom –, azon is lógtak volna kíváncsiskodók. Érthető: egyrészt a meghívott vendég izgalmas, néha valóságosan félelmetes élménybeszámolói voltak terítéken, valamint a bejelentés: itt a vége!
Bödők Gergely, a Kikötő – Polgári szalon vezetője népmesei utalással vezette fel kérdései sorát: a fiatal, kalandvágyó fiú gondol egy nagyot, összerakja kis batyuját, és útra kel világot látni és -hódítani. Mert Rakonczay Gábor valóban azt tette, amiről sokan csak álmodunk, talán azt sem, csak olvassuk valahol: mesekönyvben vagy romantikus vagy kalandregényekben: álmodott egy jövőt magának, és megvalósította azt, tűzön-vízen át. Apropó: víz!
„Volt olyan utam, amikor a vizet kifejezettem megutáltam egy időre. Mindenhol az vett körül: láttam, hallottam, éreztem. És ez ment hosszú napokon, heteken keresztül. Olyannyira eluralkodott rajtam ez az érzés, hogy már nem tudtam lezuhanyozni, még meginni sem!”
– utalt egyik óceánátkelős élményére a kalandor, aki kétszeres Guinness világrekorder, hatszoros óceánátkelő hajós, az amerikai Év Kalandja Díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa. Több könyv szerzője, és nem csalás, nem ámítás: inspiráló előadásai már sokaknál felvillantották a villanykörtét, és fogtak bele – szavai hatására – álmaik megvalósításába.
„Sokszor olyan, szinte felfoghatatlan élményekben volt részem, hogy ha most nem épp előadást tartanék a komáromi közönségnek, egy kiváló szaktekintélynek számító pszichológus segítségét kéne igénybe vennem. Viszont egy ilyen lélekgyógyász óriási órabérrel dolgozik, úgyhogy az előadások számomra sokkal jobb befektetésnek bizonyulnak”
– nevettette meg közönségét Rakonczay Gábor. Bödők Gergely arra volt kíváncsi, vajon hogyan kezdődik egy vérbeli kalandor élete? Gábor esetleg makacs, törtető, önmegvalósító gyermek volt-e? Esetleg híres felfedezők sztorijain nőtt fel? A válasz már-már profán volt: Rakonczay alig várta, hogy felnőjön. Mert – ugyebár – felnőtteknek bármit lehet, mindent lehet. Vagy mindent is. És miközben türelmetlenül várta ennek bekövetkezését, eljárt uszodába, egyre több sporttal ismerkedett meg. Megtanulta, hogy a rendszeres testedzés éles, tiszta és kegyetlenül igaz tükör tud lenni az ember számára. Tizenhárom éves volt, amikor az iskolában hallott egy híres sporttörténeti esetet.
„A maratoni futásról volt szó. A legelsőről. Nagyon foglalkoztatott a történet. Emlékszem, pénteki nap volt. Hazamentem, és bejelentettem a szüleimnek, hogy le fogom futni. A reakció? Amilyet most mindenki gondol: nem vették komolyan, de azért felhívták a figyelmem, hogy az nem csak úgy megy, arra keményen, hónapokon, akár éveken át kell felkészülni, és még akkor sem biztos, hogy a futó végigcsinálja. Aztán szombaton felhúztam a cipőm, és öcsém társaságában, aki biciklin kísért, lefutottam a maratont, azaz a 42 km-t.”
Néztem az arcát, a szemeit, még fényképezőgépem teleobjektívét is feltettem, hogy lássam egészen közelről a tekintetét: nem, nem színészkedett. Itt nemcsak arról volt szó, hogy kitalált egy jó sztorit, hogy azt megossza az álmélkodó közönséggel. Szinte fapofával sorolja, mi kellett ahhoz, hogy tizenhárom évesen és egy naposan teljesítse ezt a távot úgy, hogy előtte erre konkrétan nem is készült. Azt mondja, a legfontosabb, hogy az ember meghatározzon egy komoly célt. Aztán, hogy atomjaira szedje a célhoz vezető út minden egyes lépését. Ezenkívül már csak akarat kell hozzá, és sikerül!
„Bonyolult dolog az emberi test, de ha pontosan megadjuk neki mindazt, amire vágyik, akkor a világ végére is elvisz”
– hívta fel a figyelmet Gábor, majd mesélt a grönlandi útjáról. Arról, hogy eleinte viccnek vették a jelentkezését is, utalván arra, hogy Magyarországon nem adott semmilyen feltétel sem, ami egy ilyen extrém és veszélyes teljesítménytúrához kéne. Aztán arról is, mennyire be kellett tartani a szabályokat: hogy egy órányi gyaloglás után a fagyos hóban szigorúan enni kellett. Ha ez kimaradt, felborult a szervezet ritmusa. Arról, hogy soha korábban nem állított sátrat 120 km/h-s szélben, pláne nem akkora mínuszokban. Hogy életében akkor volt először sítalp a lábán, pedig ott ez az egyetlen közlekedési eszköz, amit nagyon profin kéne tudni kezelni. Aztán arról is, hogy ilyen körülmények között nincs lehetőség a mosakodásra, így az embernek nemcsak a hatalmas megpróbáltatással, hanem emberi méltósága teljes zuhanásával is meg kell küzdenie. Meg arról, hogy megtanulta, mindig puskát kell, hogy tartson magánál az ember, mert a vadállatokat csak így lehet elijeszteni: a lövés hangja egy ideig távolt tartja őket. Emiatt irányította fegyvere csövét minden este a sátor cipzárral záródó bejáratára, ha esetleg éjszaka egy jegesmedve illedelmesen be találna kopogtatni – hol máshol, mint – ott, ahol az ember is ki-bejár. 600 kilométer egy hónap alatt, és jópofa magyar srácot nem ették meg a jegesmedvék, nem esett bele szakadékba, nem fagyott meg, nem halt éhen, nem veszett el. Sőt. Az egyik legjobb csapatvezetőnek bizonyult.
„Áldozat? Nos, igen. Elismerem: mindent, de tényleg mindent alárendeltem a sikernek! Sokszor belegondoltam már, de a válaszom mindig ugyanaz: ha újra kezdhetném, akkor is ugyanígy csinálnám. Bár, ha visszamehetnék az időben 16 éves énemhez, azt mondanám neki: pakoljon! Minek várni még 10 évet arra, hogy útra keljen? Egy biztos: amit fanatikusan csinál az ember, azt csak és kizárólag hivatásszerűen lehet. Másként egyszerűen nem működik. Természetesen a veszély, akár az életveszély állandó útitársam volt. Gyomor kell hozzá. A tudathoz, hogy bármikor megtörténhet a baj. Várni kell, felkészülni rá, aztán megküzdeni vele. Én is többször borultam már. Ilyenkor nemcsak a félelem találja meg az embert, hanem a tehetetlen düh is. De túlélésre vagyunk beprogramozva: rendezni kell a dolgokat, és tovább kell menni. A nyílt óceánon nincs escape-gomb. Ott vagyok, csapkodnak felettem a hullámok, csak egyetlen menekülési útvonal van: előre!”
Hát itt a vége: 18 évnyi kalandnak, álommegvalósításnak, pengeélen táncolásnak. Rakonczay Gábor azt mondja, szükségszerű volt meghoznia ezt a döntést. Mert ha matematikai, logikai alapon gondol bele az ember, akkor csakis egyetlen irányba mutatnak a számítások: a nagy számok törvénye alapján egyre inkább közeledik az a pont, amikor az ember hibázik. És ki tudja, nem lesz-e végleges az a bizonyos hiba?
„El kell mondjam, hogy imádtam életem ezen szakászát, minden pillanatát! Hiszen gyermekkori álmaim teljesültek. Az útjaim tettek azzá, aki ma vagyok. Valljuk meg őszintén: ezzel a hivatással nem szokás nyugdíjba menni, és sokkal elegánsabb, ha én mondom ki: itt a vége! Természetesen nem adok fel mindent, hiszen az ultrafutás marad, illetve egészen biztosan fogok vitorlázni is az óceánon”
– utal közeli és távlati terveire az óceánon átkenuzó magyar extrém sportoló. Azt mondja, 80 évesen szeretné mindezt elmesélni az unokájának. S hogy mi történne, ha az unoka egyszer csak azzal állna elő, hogy nem tudja, hogyan kell hajót építeni, igazából még úszni sem tud olyan jól, de ő bizony szeretné keresztülszelni az óceánt? Rakonczay Gábor a maga szellemességével válaszolt:
„Te evezel, kis unokám, a papa meg majd kormányoz!”
fotó: Kalmár Csaba
