Egy helyen és egy időben ismertem meg Zubolyt, az athéni takácsot és Labodát, a füleki göndört. Ők ketten már jóval korábban is tudtak egymásról, sőt... Előbbi utóbbi hangján beszélt, utóbbi előbbi bőrébe bújt nagy kedvvel. Én meg kacagtam rajtuk és csodáltam őket ebben a sorrendben és felváltva egyaránt. Aztán megkörnyékeztem, és csibészségre csábítottam. Hogy melyiküket? Azt hiszem, a füleki göndört. Aztán jóban lettünk, és örültem, ha a neve szóba került, ha tudtam, merre, hol és miért. Fülek – akkor még – messze volt számomra Komáromtól. Még nem nyomta talpam a padlógázt. Amikor meg igen, akkor épp azok az idők voltak, mikor el is feledtem, milyen érték van ott, a Palócvidék és Gömör határán. Aztán volt egyszer egy Művészetek Völgye, Momentán Udvarral, délutáni slam poetry fellépésekkel. Minő öröm: ott vigyorgott teli szájjal a füleki göndör. Megemberesedve, láthatólag a többiek rajongásának és tiszteletének bűvkörében. Nem lepődtem meg, mert ő pontosan erre predesztinálta magát. Hogy ott legyen az elefántcsonttoronyban, mint Babits anno, s mégsem úgy. Mert ő lejön, pacsizik, anekdotázik, elmond egy kétsorost palócul, és learatja a nagyon is kijáró babérokat. Fülekiesen, göndören, labodarobisan.
De magasra, de nagyon magasra tette a mércét a Villa Camarum Polgári Társulás! Ha lenne némi (csak egy egészen aprócska) zenei érzékem, ezt a mondatot valahogyan kiénekelném: nótásan vagy népdalosan. Állítom, illene a témához. Illene Laboda Róberthez, aki városunk polgármesterét, Keszegh Bélát követte a talk show-zás helyi történetében. Utóbbi fotelben, bár fesztelenül, előbbi lépcsőn ülve, mozgékonyan. Mert vannak történetek, amiket nem lehet nem eljátszani! Még akkor is, ha az ember éppen nem színművészetire jelentkezett, bár sokan, még többen (mindenki?) oda várták.
„Hát vizsgakölyök lettem. Magyar irodalom és nyelvtan meg szlovák irodalom és nyelvtan szakpárban. Ott figyeltem édesanyám pocakjában, mikor letette a vizsgáit. Nem tudom, emlékszem-e a következő képre, érzésre, vagy csak úgy gondolom, hogy olyan lehetett, de határozottan él bennem, hogy nagyokat, nagyon nagyokat tudtam nyújtózkodni születésem után pár nappal, szóval tudtam, hogy jó helyre, jó, tág térbe érkeztem”
– azt mondják, az ember a 4. évét betöltve emlékszik már vele megtörtént dolgokra, de én kifejezetten hiszek a kivételekben, és az „évszázadonként, évezredenként egy ilyen születik” kategóriákban. Szóval: miért is ne lehetne ez egy élő, akár jövőt is befolyásoló emlék? Aztán ott van még a busai ház, ahol cseperedett a Laboda Robi, nagyszüleivel, akik akkoriban tulajdonképpen a szülői státuszt töltötték be.
„Gyermekkori szép emlékek? Ott volt Gizilinkó, akitől mindig úgy féltem meg a random bátyák pálinkaszaggal és pajzán viccekkel. A disznótorok, melyeknek megvolt a korosztályos hierarchiája: lehetett figyelni a kerítésen kívülről, aztán közel lehetett menni, aztán végre a farkát is meg lehetett ragadni. Vámos László nagyapa, aki mindig hozott nekem zsuvit, párttitkár volt, majd a szocializmus bedőlése után ő lett a kántor. Körbeért. Rendszeresen tudósította a Pátria Rádiót, és volt közös fotója Papp Lacival. Nem állhatta a kakast: tartott a kukorékolásától, és épp ezért rendre el is intézte a tarajosokat. Ő tanított meg úszni az Ipolyban; misztikus kötődésünk egyik megpecsételése életem első üveg házi pálinkája, amit tőle kaptam”
– meséli Laboda Róbert, aki ma már komoly úriember, a Regionális Művelődési Központ komáromi irodájának igazgatója, egyébként pedagógus, színi rendező, édesapa, költő, a Selye János utcai kerített focipálya erős lábú bőrrúgója, a Jókai Napok amatőr színjátszó fesztivál második legnagyobb szerelmese (az első helyet Bárány Jánostól elorozni tilos!). Ül a Zichy-pont közösségi rendezvényhelyszín színpadot mintázó fellépőjén – egykor fotóstúdió volt, Robi jelenlegi ücsörgő helyén megszeppent diáklányok emelték teljesen természetellenes pózokba kezeiket, ujjaikat, hogy sablonképek készüljenek róluk a keretezett tablókra –, és szája sarkában állandóan bujkáló félmosollyal követi Kiss Réka, az est háziasszonyának, beszélgetőpartnerének gondolatmenetét.
„Én tényleg és komolyan azt hittem, hogy Komáromban 365 napon át Jókai Napok vannak! Komáromot úgy ismertem meg, mint pezsgő – kulturálisan mindenképpen! – várost, ahol fontos az identitás, ahol nem forognak közszájon féligazságok, ami igazi bástya. Ebben a városban valós toleranciát láttam!”
– válaszolt a kérdezett a kérdező azon felvetésére, miért lett számára célirány a Duna-parti város, mint új, letelepedési hely. Akkor még. Merthogy most már sokkal többet jelent – nyugtázza Robi, miközben – drámaian – tekintete távolba mered.
„Nagyon szeretek hazajárni, találkozni a régi barátokkal, osztálytársakkal, felidézni a múltat. Megélni azt a csodát és mesét, amit a füleki macskaköves utcák nyújtanak. Mindemellett azonban azt kell mondanom, Komárom az otthonom. Életem párja idevaló, itt rendezkedtünk be, és itt született meg a kislányom is, az én hercegnőm. Miközben tolom őt a kocsiban, és barangolok vele a városban, olyan szegleteket és sarkokat ismerek meg, melyek eladdig rejtve voltak, most viszont újra és újra rácsodálkozom, milyen gyönyörű város ez! Kell egy kör mindenki életében, ahol szeret mozogni, mert anélkül nem lehetne boldog – én ezt itt találtam meg. Olyan jó embereket, olyan barátokat adott nekem Komárom, akik miatt megváltozott az egész életem”
– hallgatom Laboda Róbertet, milyen szépen és kedvesen szól a városról, Komáromról, ahol sajnos nagyon sokan vannak, akik ide születtek, mégsem tudják értékelni, és csak a rosszat látják, csak azt keresik. Laboda Robi lehetne a város PR-hangja, gondolom jegyzetelés közben, látva őt lelki szemeim előtt a városháza tornyában délelőtt kilenckor trombitáló huszár oldalán. Merthogy szóval élni, szóval tartani s megtartani – a zsigereiben van. A szó olyan neki, mint egy csepp levegő vagy egy korty kristálytiszta víz. Mint a legelső napsugár a vihar után vagy az első piros retek a hétvégi piacon, miután elvonul a tél. Nem véletlenül lett éppen ő a slam poetry műfaj Kárpát-medencei úttörője. Hogy mi az a slam poetry? Egy előadóközpontú költészeti műfaj, ahol a szerző saját szövegét élőben, gyakran ritmusosan és érzelmesen adja elő a közönség előtt. Lényege az önkifejezés, a személyes vagy társadalmi témák erőteljes, sokszor versenyszerű bemutatása.
„2015-ben igazi mozgalom volt. A színpadon 3 perc és 15 másodperc alatt kellett élőben robbantani – írásban nincs olyan hatása. Azt mondanám a stílusról, hogy az irodalom előszobája. Slameltem én a rendőrszakmáról ugyanúgy, mint a kis piros Skodáról. Hatalmas arcokkal és nevekkel hozott össze akkor a sors: rocksztárság volt a javából!”
– emlékezett vissza Laboda Robi, majd mesélt a diákszínjátszásról, ami számára a füleki Apropó Diákszínpad volt, Szvorák Zsuzsa vezetésével. E társulat révén jutott el Komáromba is, vált Zuboly takácsmesterré a Szentivánéji álomban.
S hogy hol tart ma? A már említett Regionális Művelődéi Központ komáromi irodájának igazgatója. Azt mondja, fantasztikus kollégákkal áldotta meg az ég, akiknek vérükben és zsigerükben van a tenni akarás. Felmenő versenyek regimentjét szervezik és bonyolítják le, és képzeljék: olyan klassz munkát végeznek, hogy az Hviezdoslavról elnevezett szlovák nyelvű szavalóverseny kerületi (!!!) fordulóját is Komáromban rendezik meg. Muszáj kihangsúlyoznom: kerületi, ahol Nyitra a kerület központja!
„Nagyon készültem én erre a feladatra, mert igazából világéletemben a kultúrában mozogtam, csak szervezeti háttér nélkül. Ha nem jött volna be, akkor elmentem volna cementes zsákokat pakolni valamelyik építkezésre, mert hiszem, hogy erre is szüksége van mindenkinek, aki szellemi munkát végez. Ne feledjük: a legjobb ötletek ingyen vannak, semmi nem kell hozzájuk, csak az, hogy az ember egész életében lelkes próbálkozó legyen. A kultúra egy olyan terület, amivel nem lehet, nem szabad csak félig dolgozni! Hiszem, hogy mindent meg kell tennünk, hogy a jövő generációja ne a jövő degenerációja legyen”
– búcsúzott közönségétől Laboda Róbert, akinek napi meg nem jelenését még mindig fájlalják a tanulók az Eötvös Utcai Alapiskolában, ahol éveken át tanított. A munka mellett most is sok aktivitást vállal magára. Még így is, hogy apa, ezzel együtt piciny lánya szemében A HŐS is lett. Az általa vezetett intézmény több mint 700%-kal növelte népszerűségét, mióta elfoglalta az igazgatói széket. Színjátszó csoportja kétszer egymás után hozta el a fődíjat a Duna Menti Tavaszról. Új verseskötetét – ahogy mondani szokás – viszik, mint a cukrot. Ránézek és látom: mindez még mindig csak a kezdet. Benne van a lendület. Ő a lendület. A füleki volt göndör.
fotó: Kalmár Csaba
