Kitől kérdezték már meg egy baráti társaságban, csapatépítő tréningen, pszichológusnál vagy első randin, hogy mit vinne magával egy lakatlan szigetre? Mi lenne az a három dolog? Olyan kis játékosnak tűnik a kérdés, mégis komoly agytornát igényel. Mert egyrészt kell táplálék, meg hajlékot kell készíteni, fegyvert vagy horgászbotot is akár, tehát kell valami, ami nagy segítség lehet ebben. Aztán arra is gondolni kell, hogy ne unatkozzék az ember: hogy pallérozza folyton az agyát vagy tornáztassa az izmait. És nem lehet megfeledkezni a jeladóról: hogy a közeli-távoli bárki információt kaphasson az ember felől. Három dolog... mennyire nehéz a választás úgy, hogy közben benne ülünk a kényelemben, nyugalomban, bőségben. Ám ez csak játék: játékból kell eldönteni, mit vinnénk magunkkal a lakatlan szigetre. De mi történik, ha úgy hozza a sors, hogy azonnal menni kell? Amikor nem játék! Amikor minden pillanat számít: ezen múlik, hogy életben marad-e az ember. Akkor mit ragad meg, mihez kap?
Hatvan éve történt. 1965 júniusában rendkívüli csapadékmennyiség hullott a Duna vízgyűjtő területein (Ausztria, Németország), emiatt extrém magas szintre emelkedett a folyó. Olyan magasra, olyan szélesre, aminek sem a gátak, sem a töltések nem tudtak ellenállni. Mint kártyavár dőltek össze a térség házai, lakó-, mezőgazdasági- és ipari épületei, szántók, rétek, termőföldek kerültek hosszabb időre víz alá, ezáltal huzamosabban terméketlenné váltak. Emberek, házi- és haszonállatok vesztek oda. Ezrek váltak földönfutókká.
Az első gátszakadások Nagybodak és Doborgaz környékén történtek 1965. június 17-18-án. A Duna utat talált magának: elárasztotta a Csallóközt. Körülbelül 1700 km² került víz alá, több mint 70 település „itta a levét”.
Hatvan évvel a csallóközi katasztrófa után az egyik leginkább érintett településen, Gútán tartottak megemlékezést. Az árvíz idején ez volt az ország legnagyobb faluja (egyébként mezővárosi rangját először II. Rudolf magyar királytól kapta, 1601-ben), majd miután újjáépítették, ismét városi rangra emelték. Mi történt Gútán a nagy árvízkor?
Június 15-17-én, a Csicsó-Kulcsod környéki gátszakadások után a víz elérte Gútát. Az ár nagyon gyorsan a védőtöltés fölé emelkedett, a fal több helyen leomlott. A gyermekeket, időseket igyekeztek buszokkal, vonatokkal biztonságos helyekre szállítani, míg a férfiak a katonasággal kiegészülve küzdöttek az elemekkel. Gúta 95%-át elöntötte a víz: 768 ház összedőlt, 1568 súlyosan megrongálódott. Mindössze 107 maradt ép.
2025 júniusa. Gúta csendesen ünnepel. Ünnepli az összefogást, ami országos méretűvé nőtt: 1965-1967 között az egész várost újjáépítették. De közben gyászol is: emlékezik a régi időkre, a békés nyarakra, meghitt karácsonyokra, még '65 előttről. Amikor még nem a víz volt az úr. A városháza előtt idős emberek, az árvízről készített szabadtéri fotókiállítást szemlélik. Akiknek azért maradt el az alapiskolás ballagásuk, mert a Duna átírta a történelmet. Kárpáty Ernő, Gúta város alpolgármestere köszöntötte a jelenlévőket.
„Két hónapon át az árvíz volt az úr 60 éve a településen. A közösség tagjai napokon, heteken át mentették a menthetőt, küzdöttek az elemekkel. Amint az apadás elkezdődött, már készen álltak a tervek az újjáépítésre.”
A helyiek, akik átélték az akkori eseményeket, sokszor úgy beszélnek róla, mint határvonalról. Mint a történelemkönyvek említik: időszámításunk előtt, időszámításunk szerint. Vagy Krisztus előtt, Krisztus után. Sosem felejtik. Még gyermek voltam, amikor mesélt róla egy bácsi. Az arcának egyik fele furcsa görcsben állt. Nem sok mindent fogtam fel a szavaiból, igazából csak a csutkababára figyeltem fel, akkoriban az mozdította meg az érdeklődésem. Azt mondta, az anyja úgy rángatta, majd kiszakadt a karja. Menekültek. Ő meg folyton azt a csutkababát hajtotta. Mert kellett volna neki, hogy a nagy ijedségben legyen kihez bújni vagy beszélni a sötétben az idegenben. A csutkababa maradt a házban, ahogyan az épület, ő is az árvíz martaléka lett. Mert akkor és ott az nem játék volt.
fotó: Kürti Emese, wikipédia
