Az ember megismerte, megszelídítette a tüzet, majd szolgálatába állította, és épített hatalmas kohókat, és uralja a hőt. Aztán az ember erős csigát gyártott, kötelet vetett át rajta, hogy mozgatni tudjon mérhetetlen nagy terheket – épített piramisokat és bevehetetlen várakat. Később megismerte a szelek és vizek erejét. Megismerte, megszelídítette és szolgálatába állította – működtetett vele rettenet hajókat, gépeket, malmokat. Az ember végletekbe vágyott: meghódította az eget a repülőszerkezeteivel és meghódította az óceánok mélyét a merülő-kutató berendezéseivel. Az ember alkotott: a legnagyobbat, a legkisebbet, a leggyorsabbat, a leglassabbat, a legszebbet és a legcsúnyábbat. Úr lett a természet felett... Aztán az ember – egyszer csak – leült egy méretes tábla elé, s miközben tisztában volt saját hatalmával, tudásával és tehetségével, félelemmel teli reménykedéssel meredt maga elé: nem tudta, képes lesz-e megszelídíteni, kezesbáránnyá változtatni a szeretett anyagot.
„Szó szerint beköltöztél a gyárba?” – a kérdező meglepetéssel vegyes csodálattal nézte rajongása tárgyát, Szilva Emőkét, aki halkan, mosolyogva, bólogatva válaszolt. Járt Kecskeméten, a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyben és az Alkotóházban. A csehországi Frýdlant nad Ostravicí település zománcgyárában. Budafokon a Lampart Zománcipari Műveknél, Salgótarjánban a Wamsler SE Tűzhelygyárban és Frýdek-Místekben a művészi zománcműhelyben (Dílňa umĕleckého smaltu). „A Kurázsi mama szekerét azonnal vinném” – folytatja a rajongó, amin a művésznő meglepődik, elárulva, komoly fejtörést okozott számára az említett alkotás: az utolsó pillanatig gondolkodott rajta, bekerüljön-e a Voyage-repertoárba.
Hogy mi az a Voyage-repertoár? Ez, kérem, a legrendhagyóbb, leginkább ámulatba ejtő, és a legtöbb tengeri füvet tartalmazó utazás, amiben az embernek része lehet Komárom belvárosában. Miután elkottyintom magam – bevonódva ezáltal a rajongó és rajongott közti párbeszédbe, hogy ismerek én mást is, aki szintén a Kurázsi mamára esküszik, Szilva Emőke az asztalomhoz telepszik: lapján agyagcsésze, benne extra teafű, meg az én frissen lefőtt kávém. Még gőzölög: forrón szeretem, mégsem kortyolom, nem illik, mert szürcsölném, meg egyébként is koncentrálok a kérdésre, nehogy belebakizzak, mert amúgy begyakoroltam. Azt szeretném tudni, mit jelent a Nagy Utazás a Platz Galériában, Komáromban?
„Van egy aprócska horvát sziget: Unije. Az egyik legmegkapóbb különlegessége, hogy olyan hely, ahová tényleg el lehet bújni a világ elől. Az autók ki vannak tiltva, és kicsit olyan, mintha megállt volna az idő. Kiállításom jelentős része az ezen a szigeten tett utazásom hangulatait tükrözi. A másik megközelítés pedig az anyaghasználatom: szobrászként a tűzzománc technikával foglalkozom. Ez számomra egy érdekes utazás ebbe a sokszínű világba”
– közelít egy kicsit Szilva Emőke, miközben böngészem a tárlatvezetőt, melyben Unije szigetével kapcsolatban a közvetkező bejegyzéseket lelem: „napszítta tengerfű kesze-kusza papírcsíkjai végig a parton. A múlt idő puha rétegei talpad alatt. Egymásnak támasztott botok, ágak tákolt halmaza. Kalligrafikus jelek állnak a térben. Itt hagyva, csupaszon sorakoznak a partszegélyen. A tenger mélyén üdén lüktet a tengerifű teste...”
Az a jó az utazásban, hogy az ember sosem tudhatja, mivel találkozik a következő sarkon túl. Hogy mi jelképezi majd a harmóniát, mi alkotja a kontrasztot. Szilva Emőke Platz-beli utazása közben a horvátországi sziget tengerifű-táncába indusztriális elemek csúsznak: tömör, sötéttorkú vasszerkezetek, kerekek és kémények, darutestek és hegesztett rácskonstrukciók, nehéz munkát sejtető állványzatok. Mindezek gyermekkori emlék-élmények felnőttkori tükröződései: a háromévesen Komáromba került Emőke és családja a komáromi hetes lakótelepen élte mindennapjait – mondhatni – tőszomszédságában az egykor neves Komáromi Hajógyárnak. Az ipari zajok: ütések, kattogás, nyikorgás, fém-a-fémen csúszások már-már zenéjévé váltak a mindenre rácsodálkozó gyermeki fantáziának, mely látvány-élménnyel is kiegészült az Erzsébet-szigetbeli séták során, amikor – átnézve a Kis-Duna ipari öblén – meg is lehetett lesni a hangok forrását. Papírra kerültek, skiccek formájában, aztán – teljesen formabontó – tűzzománc lett belőlük feketén, csillogón.
Beszélgetésünk zárásaként nehéz feladatot róttam a művésznőre. Kértem, emeljen ki az alkotásai közül (melyek egytől-egyig a szívéhez nőttek!) egyet, amit – a kedvemért, és magyarázattal ellátva – a többi elé sorolna.
„Talán, ha a technika oldaláról közelítek, akkor a tárlatban megjelenő két hatalmas tűzzománc képet emelném ki, melyek a Tengerifű tánca címet viselik. Megbirkózni ezzel a mérettel tűzzománcban, megszelídíteni a szeretett anyagot – nagy kihívás volt számomra, és késztetett, hogy kilépjek az addig megszokott komfortzónámból: képes leszek-e uralni a felületet? Végül a gyári munkám legpozitívabb momentumává nőtték ki magukat.”
Mgr. art. Szilva Emőke Voyage című kiállítása – mely a tűzzománcon kívül kisplasztikákat is felvonultat – március 13-ig tekinthető meg a komáromi Platz Galériában. Ideje már, hogy kitavaszodjék. Ideje már magunk mögött hagyni a szürke hétköznapokat, és belevágni egy nagy utazásba.
fotó: Kalmár Csaba
