Gyermekkoromban mindig akadt valaki a családban, esetleg valamelyik szomszéd, aki eljött kalákába, vagy maga a böllér, aki azzal bátorított a ködös hajnalon, hogy aki kezében a malac farka van, az szerencsés ember lesz. A világba vetett ősbizalmam mi sem bizonyítja jobban, hogy a legelső alkalommal bátran és kacagva közelítettem a majd kétmázsás – gyermeki szemmel szörnyetegnek tűnő – állat fara felé. Csak amikor aztán azt láttam, hogy apám, nagyapám meg még két-három markos férfi alig-alig bír a röfivel – sőt baromfiudvaros ketrecharcuk bizony a négylábú fölényét mutatta –, gondoltam meg magam, és hagytam a fityegőt markolás nélkül tovább fityegni. Ám a szerencse, mint tudjuk, forgandó, és nem feltétlenül áll mindig az ember rendelkezésére. Így aztán, ha épp úgy adódik, meg kell ragadni. Ahogyan én is tettem szombaton, Apácaszakállason, a malac farkával. Igaz, a röfi akkor már darabokban: a farok épp egy pompás lavórból lógott békésen kifele.
Mintha lakodalomban lettem volna! De ez így nem is fejezi ki igazán, mert a finomságok hatalmas mennyisége sokkal inkább két-három lakodalmas éhes seregre utalt. Na! Diétázók és vegetáriánusok, valamint éppen heves gyomorkorgásban szenvedők, a következő részt inkább ugorják át! Az üstben javában sercegett a zsír, sült a töpörtyű. Kérem, én voltam pesti srác, három éven át laktam a magyar fővárosban, bulinegyedben meg Budán is, és igen, néha bizony észrevettem magamon, hogy már-már pestiesen affektálok. Előfordult. De nálam a töpörtyű akkor sem lett ám tepertő! Azt meghagytam a fővárosiaknak, törjék csak a nyelvüket a csupa réshangon! Meg az olyan is volt: a pesti tepertő halvány volt meg szivacsos. Nem úgy a csallóközi töpörtyű! Ami aranyból van, ropogós, és olyan finom, hogy az ember egy ültő helyében betegre tudja enni magát!
Aztán volt kúdus kása. Ez is már csak ilyen marad nekem. Ilyen ízes csallóközi. Sosem állt a szám az abált kására, de még a koldusra se. Nem-nem, ez a mélybarna, megsütve szürkésfekete gasztronómiai triplaszaltó, megérdemli, hogy népies nyelven, erős nyálképződés mellett beszéljen róla az ember, miközben idegesen markolássza a villáját: falásra készen.
Hogy mi volt még? Préssajt. Na jó, itt néha én is megengedem a disznósajtot, de csak idegenek jelenlétében. Vagy a túl ifjaknál, aki egyik kifejezést sem hallották még. Aztán volt pecsenye meg kolbász- és hurkahegyek. Nem dombok, nem halmok! Hegyek! Roppanós bőrben, hogy amikor az ember belemélyesztette a kését vagy éppen a fogait, sugárban spriccelt a pompás zsír!
Hopp, jut eszembe! Sikerült elcsípnem a község első emberét! Polák László, Ekecs polgármestere – bár minden bizonnyal őt is erősen hívogatták a fantasztikus illatok – letáborozott mellettem néhány percre, hogy válaszoljon „versus” kérdéseimre. Íme hát az ekecsi faluvezető toros kedvencei: ha választani kell a hurka és a kolbász között, inkább a hurkára adja a voksát. Ebből pedig a májas áll hozzá közelebb, ellentétben a véressel. Viszont, ha kolbász kerül a tányérjára, akkor az csípjen! Aztán megkérdeztem még azt is, vajon a kúdus kása vagy a takart vonzza-e jobban, mivel épp megláttam egy pirospozsgás arcú hölgyet, aki befőttes üvegbe merte a gőzölgő káposztát. Takart! – nevetett a polgármester, és inkább már engedtem, mert belegondoltam, én sem szeretem az újságírókat, ha éhes vagyok.
Hogy egy kicsit a léleknek, a humornak is kedvezzenek a szervezők, ne csak a gyomornak legyen sátoros ünnepe, fellépett az Eccer amatőr színjátszó társulat. Voltak klassz slágerek gitár- és harmonika kísérettel, valamint – stílusosan – disznóvágási jelenet survivor (túlélő) böllérekkel. Utóbbiak játéka közben a közönség soraiból elkaptam egy beszélgetésfoszlányt:
„Jól beszélnek, de teljesen megmelegítik a pálinkát!”
Ez a szép a vásári komédiában meg az falusi disznótorban: mindenki mással lakik jól belőle!
fotó: Kalmár Csaba