Lázár szombatja (Jézus csodatétele: Lázár feltámasztása miatt ezen elnevezés) – bár még a böjti időszak része – már nyitottabb, felszabadultabb nap. A virágvasárnapot megelőző nap, egyben a nagyböjti időszak utolsó napja, amely a nagyhét kezdetére, Jézus jeruzsálemi bevonulására és a közelgő húsvétra készít elő. Ekkor kezdődik a csendes felkészülés, sőt egyes helyen a húsvéti sütés-főzés előkészületeit is ekkor végzik el. A hagyományokat tartó és tisztelő házaknál is érezhetően „felbolydul a méhkas”: minden olyan munkát igyekeznek elvégezni, ami időtállóbb, ami sok odafigyelést követel, időigényes, így még a húsvéti ünnepek sürgés-forgása előtt javallott azt befejezni. Ilyen az ünnep díszítése is: a tojásfúvás és -festés, akár írókázás is bizonyos esetekben. A Csallóközben a böjti időszak közösségi összejövetelit rendkívül sok húsvéti kézműveskedés színesítette. A Duna Menti Múzeum múzeumpedagógiai foglalkozása is erre a hagyományra, valamint az elmúlt idők egyik legszebb, leglélegzetelállítóbb kiállítására építkezett.
„Ősi minták, új csodák címen nyílt meg Benko Tünde és Molnár Belány Szilvia tárgyalkotó népművészek csodaszép tárlata, ahol körülbelül 1100 hímes tojást mutatunk be, tíz tájegységből. A mostani múzeumpedagógiai foglalkozás a kiállítóterekben tett sétával kezdődött, ahol szakmai vezetést tartottam. A kiállítás nagyon népszerű, sok látogatót vonz: sokan rácsodálkoznak a tojásokon megjelenő különféle mintákra, melyek mindegyikének jelentése, üzenete van. Amikor installáltuk a kiállítást, külön figyelmet fordítottunk az egyes motívumkincsek tematikája szerinti csoportosításra: növényi minták, állati motívumkincsek, kozmogonikus-, szakrális-, geometriai jelek és munkaeszközök. Több vezetőt is beépítettünk – általuk nemcsak bemutatjuk a kiállított tárgyakat, hanem bevezetjük a látogatókat, érdeklődőket a népi hagyomány húsvéthoz kötődő csodavilágába is”
– mesélte Sipos Anna etnológus, egyben a kiállítás kurátora és a Lázár szombatján a múzeumban megtartott tojásíró foglalkozás egyik vezetője, Farkas Eszter múzeumpedagógussal, Szabó Bodó Renáta művészettörténésszel és Deminger Hajnalka konzervátorral karöltve. Elárulta, hogy gyermekkorában – Zobor-vidékről származik, ahol még manapság is kiemelten nagy jelentőséggel bírnak a népi hagyományok és az ünnepeink teljes és tiszta megélése – nagymamája vezette be a tojásírás művészetébe: kedvenc motívumai közé tartoznak a rozmaringos, kosárkás, barkaágas, a nyolcágú csillag. Azt is megtudtam, hogy a tojások – a kiállításban is! – növényi festékkel lettek festve. A paraszti kultúrában a színező anyagok alapanyagai mind megtalálhatóak voltak, hétköznapi használatuk során tapasztalták meg díszítő funkcióikat is: a dió barnára, a bodzabogyó, az ibolya, áfonya lilára, a vöröshagyma héja szintén barnára, téglaszínre.
„Foglalkozásunk azzal indult, hogy Farkas Eszter bemutatta, hogyan kell a tojást szakszerűen kilyukasztani, majd annak beltartalmát kifújni. Hozzáteszem, a hagyományos tojásírás hosszan főtt kemény tojást kíván, azonban – mivel bő egy hetünk van még a locsolkodásig, és addig sajnos a beltartalmas tojás nem bírná ki frissen – inkább ezt a módszert választottuk – a kiállításban szereplő hímestojások is fújtak. Ezután fecskendővel vizet spricceltünk a héj belsejébe, átöblögettük, hogy teljesen tisztává varázsoljuk. Levetítettük Benkó Tünde „A Szakkör”-ös kisfilmjét, melyben Fülekkovácsihoz kötődő mintákat mutat be: a múzeumpedagógiai foglalkozáson gyöngyvirágos motívumot tanítottunk, valamint zoboraljai és nógrádi mintákat prezentáltunk. Mindkettőre jellemzőek a növényi motívumok, valamint a szakrális, geometriai és kozmogonikus jelek”
– sorolta a néprajzos olyan átéléssel, hogy lelki szemeim előtt egész kosara volt már a pompás és változatos hímestojásoknak. A foglalkozáson nemcsak a díszítést tanulták meg az érdeklődők – nagyon keresett esemény volt: zsúfolásig megtelt az Alapy Gyula-terem a Zichy Palotában –, hanem annak technikáját is, ugyanis az íróka készítését is elsajátíthatták. Ez szőlővenyigéből eszkábálták, melynek hasítékába méhészdróttal erősítették a fém csapocskát (régen kenderkócot használtak a méhészdrót helyett). A viaszos batikkal megírt tojást aztán festékbe tették, ami leolvasztottak, végül igazi szalonnabőrrel csillogósították.
„Hazamegyek édesanyámhoz Zoboraljára, Gímesbe. Alig várom, hogy eljussak ott a templomba, ami igazi felüdülés, lelki feltöltődés számomra. Szomszédok, rokonok eljönnek húsvét hétfőn, mert ott szeretettel őrzik a locsolkodás hagyományát”
– búcsúzott Sipos Anna néprajzos, visszasietve a teremben kézműveskedő, tojást író látogatókhoz, ám az ajtóból még visszaszólt, hogy egyébként a Zoboralján még a villőzés hagyománya is él, amit nagyon szeretnek a gyerekek, felnőttek egyaránt. Lehet, jövőre majd ezt mutatja be a Duna Menti Múzeum lelkes csapata, az intézmény rajongóinak nagy-nagy megelégedésére.
fotó: Kalmár Csaba
