Tényleg próbáltam megszámolni, hányan lehettek a színpadon, de – mentségemre szóljon – zavaró körülmény volt, hogy egyesek ültek, mások meg pár fejjel amúgy is alacsonyabbak voltak társaiknál – korukból kifolyólag. Aztán ott voltak a bujkálók: akik csupán egy-egy erősebb taktusnál dugták előre fejüket. Meg hát a vonók. Kérem: ilyen vonótengerben, melyek állandó mozgásban voltak fel meg le, jobbra meg balra, előre meg hátra, nem lehet koncentrálni, nem lehet összeszedetten számolni! Néhány szám áthúzása, átfirkálása után csak annyit jegyeztem fel: SOK. Aztán az elismerő taps után egy félmondat ütötte meg a fülem: „annyian vagyunk, amennyi a pompás hangulathoz kell.” Nem vitatom – tömegesen élveztük a SOK-ak előadását.
Hangosra sikeredett a 2025-ös év utolsó vasárnapja Komáromban, a RÉV – Magyar Kultúra Házában: örömünnepe volt a népzenének, néptáncnak. Így ne legyen szerencsém a lottón meg a bingón! – morogtam magamban, amikor a kezdésről lemaradva, majd tíz perces késéssel estem be a pinceklubba, és kikerekedett szemekkel figyeltem, hogy már csak mások lábára lépve, sűrű bocsánatkérések közepette, fényképezőgépem magasba emelve juthatok valamennyire közel a színpadhoz. Én vagyok a lüke, mert magamból indultam ki: a karácsony ellustított, eltunyított, olyannyira, hogy képes voltam azt képzelni, mások is így vannak vele, és alacsony lesz az érdeklődés.
Ott nyúltam mellé, hogy nem tudatosítottam: nem rétegkultúráról volt szó, hanem néphagyományainkról: magyarságunk bölcsőjéről, eleink egyetlen szórakozási és valódi önkifejezési formájáról, a népzenéről meg a néptáncról. Aztán azt sem vettem figyelembe, hogy gyerekek készülnek bemutatkozni: eljátszani mindazt, amit az év során megtanultak, prezentálni tudásukat, hozzáállásukat, elhivatottságukat. Nem görcsösen, nem remegve a drukktól, hanem mosolyogva, bátran. Ők voltak az est hangulatkeltői, és jelzem, vérprofik voltak!
„Amellett, hogy a magyar népzene gazdagsága páratlan a világon, számtalanszor rádöbbentem arra is, hogy ez a muzsika hihetetlen energiákat szabadít fel: zenélőben és hallgatóságban egyaránt. Nemcsak azért kellene minél több emberrel megismertetni, mert nemzeti kincsünkről van szó, hanem egyszerűen azért is, mert a zenetanulás ezen ősi, ösztönös formája, illetve az együtt muzsikálás élménye mindenkinek örömet visz az életébe”
– vallja Horsa István népzenész, a Horsa Banda prímása, egyben az Ördöngős Népzenetanoda vezetője. Intézményének tanítványai léptek színpadra, bizonyságot téve tudásukról, a népzene iránti elkötelezettségükről. Megtudtuk, hogy a tanodában hegedű-, bőgő-, kontra- és kecskeduda játékot oktatnak, ahogyan azt is, hogy ha egy tanuló azzal a vágyával keresi meg Horsa Istvánt, hogy ő bizony prímás szeretne lenni, a legutolsó, amit kézbe vehet, az maga a hegedű. Előbb értenie és éreznie kell a többi hangszer varázsát, csak azután válhat belőle igazán jó prímás.
Az Ördöngős Népzenetanoda koncertje után kis intermezzo: zenészek és a közönség közösen vonultak ki az előadótérből a pult közelébe, ahol Fekete Gábor és csapata már rikkancsként kínálta a magyar néphagyományokhoz passzoló ünnepi menüt: székelykáposzta volt terítéken meg csülkös babgulyás, melyekhez Bence sütötte a saját maga által éltetett kovászból a kenyeret.
A testi-lelki táplálék felvétele épp elegendő időt hagyott a Mezőségből érkezett Magyarpalatkai Banda hangbeállásának: láthatóan viszketett már a tenyerük, hogy kézbe vehessék, és megszólaltathassák hangszereiket. Igazából a táncosok is csak erre vártak: már az első taktusoknál helyet kanyarintottak maguknak a táncparketten, hogy eltáncolják Erdély legismertebb néptáncát, a palatkait, melyet finom ritmusváltások, díszített lábmunka és improvizatív elemek jellemeznek.
Hagyomány ez már Komáromban, a RÉV-ben: évbúcsúztatás magyar hagyományokkal, pompás népzenével, pattogós néptánccal – a Magyarpalatkai bállal.
fotó: Kalmár Csaba, nepzenetanoda.hu
