Arra jöttem rá az évek során, hogy a régi nyaralós, sörözős meg bakasztorik kiválóan össze tudják hozni az asztaltársaságokat: mindenkinek van mit hozzáfűznie, egy emlék, élmény vagy éppen nem is saját történet, hanem megesett a szomszéddal, a haverral, az ismerőssel vagy annak ismerősével. Mindegy az eredet, a fő, hogy közös és érzékeny pontot érint, ami mosolyogtat, tekintetet távolba merevít, meghat és elgondolkodtat. Egy ilyen régi emléket szeretnék most feleleveníteni, apropóját pedig egy látványos esemény – a nagy közös komáromi falatozás adja.
Gulyáságyú. Olyan, mint az élet maga: benne van minden. Kedves volt sorkatona-sorstársaim! Emlékeztek-e erre az autó vontatta gasztronómiai csodára? Erre a csillogósan tisztára suvickolt (á, dehogy, csak épp addig történt a mosogatás, amíg az ember keze még befért), a főzést, mint művészetet alkalmazó tábori konyha-alkalmatosságra? Kitelepülésekkor, amikor már hajnalban verni kellett a cölöpöt a sátornak az agyagos földbe, sorakozni és félig megsüketülni a tisztek ordítozásától, aztán elképzelni, sőt látni a légiriadót, ami miatt sárba kellett ugrani, de nyakig, majd állásba fel, teljes menetfelszerelésben, fegyverrel a vállon menetelni, hogy egyszer csak megint képzelődni kelljen: a változatosság kedvéért vegyi riadót fújtak, és az ázott meg mocskos katonák elkeseredetten rángatták magukra a vegyvédelmi köpenyt meg a mindig becsomózódó bakancstasakokat, és fulladtak meg félig a gumiszagú vegyvédelmi maszk alatt. Ilyen megpróbáltatások után annyira kedvesnek, édesnek és életigenlőnek tűnt az évek során átélt megpróbáltatásoktól kicsit laposabb kerekű gulyáságyúból felszálló, otthont idéző illatfelleg! Nálunk a szakácsot Janotkának hívták, civilben karate vagy judo oktató, zölden szakács. Mestersége mestere, aki a gondjaira bízott leveses meleg étel hígságát a húsokról lenyesett mócsing belekavarásával igyekezett sűrűbbé varázsolni. Sikerrel. A gulyáságyúból kiadagolt étel nem volt éppen egy kulináris élvezet, de forró volt, és nem kellett közben gyakorlatozni. Az meg már fél boldogság, hát nem?
Mindez csak azért jutott eszembe, mert Komárom főterének, a Klapka térnek szélére ismét megérkeztek a csilli-villi autók meg guruló ételbárok, hogy gyorsételeikkel, hirtelen, de nagyon határozottan elkészített fogásaikkal udvaroljanak a Duna-parti település lakossága gyomrának. Voltak hamburgerek és pizzburgerek. Halak, disznók, marhák meg szárnyasok. A krumpli ötven (elkészítési) árnyalata. Tészták meg wrapek meg palacsinták. Voltak olyan öntetek, amikről korábban sosem hallott a kóstoló, és olyan szószok, melyeket elfeledni vágyott volna egy másik, akit egyszer már megégetett az Ördög csókja, de bizony vannak azok a fájdalmak, melyek édesek, és a rászokás garantált.
Aztán voltak koktélok: alkoholosak meg a nélküliek – szirupból, gyümölcsből, hegyi levegőből. Zsemlék édesen meg sósan meg savanyú-csípősen. Csorgott az olívaolaj meg a napraforgó, a repce meg csepegett a tömény rozmaring. Nutellára került a cukrozott tejszínhab, arra a habanerós méz, amire egy kis csokiöntet közepére émelyítően édes kekszdarabkák hullottak. És mi ettünk, sőt faltunk, sőt zabáltunk! Egyiket a másik után, teljesen kimerítve a havi ételre költhető családi kasszát. Egyszer van Komáromban food truck show! Vagy kétszer.
Szóval még egyszer, befejezésül: azért jutott a gulyáságyú az eszembe, mert maradt még a fényárban úszó ételkínálók mellett egy talpalatnyi hely, ahová el tudtam volna képzelni. Begurult volna csikorogva, zörögve. Hogy trendi legyen, tettem volna rá fényfüzért, három tripla A-s elemre még futja. És rotyogtattam volna benne a gulyást, disznócombból vagy marhalábszárból. Vagy a kettőből egyszerre. De nem mócsinggal sűrítettem volna, hanem krumplival meg csipetkével. Aztán felállítottam volna egy jó nagy kempingasztalt, köré kis pecaszékeket. Az asztal közepére került volna egy nagy tál, amit telemerek gulyással. Az érdeklődők körbeülik, mindenki kap egy kanalat meg házilag sütött kovászos kenyeret – tunkoláshoz. Meg szalvétát, mert ilyenkor azért az elkel. És ez lett volna a mi gulyáságyú közösségi show műsorunk. Zsírtól csillogó ajkakkal, maszatos arcokkal, kacajokkal, meg sztorizgatással a kirándulásokról, nagy evésekről, sörözésekről és a bakaévekről.
fotó: Kalmár Csaba
