Komárom történelmének talán legmeghatározóbb időszaka volt az 1919-es év, amikor a Duna két partján fekvő város – akkor ugyan még nem hivatalosan – kettévált. A csehszlovák légiók megszállták Komárom északi részét. A csehszlovák adminisztráció egyre jobban korlátozta a két városrész érintkezését, a hidat is lezárták. A magyarság rájött, hogy az ideiglenesre tervezett megszállást állandósítani akarják, ezért lépésekre szánták magukat. Április 28-án, éjjel a hajógyár munkásai megtámadták a csehszlovák hídőrséget, ám visszaverték őket, így a déli városrészben jelre váró csapatok támadását elhalasztották. Nem nyugodtak bele: április 30-ról május 1-jére virradóan több ponton indítottak támadást a megszállt városrész visszafoglalására, ám a csehszlovákok erősítést kaptak, és ekkor megkezdődött a féktelen mészárlás. A magyar parlamenterek 1919. május 1-jén 360 ember kerestek. 8 főt a csehszlovákok kiadtak, 19 halottat két nappal később azonosítottak, 102 áldozatot azonban ismeretlenként egy közös sírba temettek. 106 éve történt a komáromi áttörési kísérlet. A tömegsír hős áldozataira emlékezik a város, megköszönve, hogy megpróbálták.
„Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk,
Ha ő bennünket keblére von,
Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk,
Nála béke vár és nyugalom.”
– Nátek Eszter csodálatos hangján tolmácsolta a komáromi katolikus temetőben összegyűlt megemlékezőknek a Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád című éneket. A komáromi áttörés utáni megtorlások során közös tömegsírba hantolt felszabadító hősök sírkövénél megjelenteket elvarázsolta a gimnazista lány szívből szóló dala, a komáromi szekeresgazdák és a Komáromi Tolma Baranta egyesület díszsorfala. A Kárpátia Sport Polgári Társulás, a Felvidéki Értékőrzők, valamint a dél-komáromi Endresz Csoport közös szervezésében megtartott eseményen Dr. Somogyi Alfréd dékán, a Szövetség a Közös Célokért vezetője, az apácaszakállasi református gyülekezet lelkésze mondott beszédet.
„A trianoni döntést, az országban ezután beállt állapotot a magyarság átmenetinek tartotta, mindazonáltal viszont az országot ért minden vereség és kudarc közül a legszörnyűbbnek, legigazságtalanabbnak”
– mutatott rá a lelkész az 1919-es évek általános hangulatára. Kihangsúlyozta, hogy azok, akik nem voltak képesek belenyugodni a történtekbe, akik a saját életüket, szabadságukat kockára tették, hogy helyi szinten változtassanak a nagyhatalmak döntésén, nevezték revizionistának, szélsőséges milicistának, sőt még ennél is durvább jelzőket aggattak rájuk, attól függően, milyen szelek fújtak a gyilkosok felől, akik nemzetközi támogatással és egyetértéssel ölték halomra a szabadságharcosokat.
„Gondoljunk csak bele: ugyan mi változott azóta a fejekben? Több államberendezkedés működött majd szűnt meg az akkori Csehszlovákiában, a mai Szlovákiában, ám mi, felvidéki magyarok bizony még mindig nemzetbiztonsági kockázatként szereplünk a többségi nemzet irataiban. Itt állunk e tömegsír előtt, és feltesszük a kérdést: kinek számítanak a Dunába ölt, a lemészárolt, a meggyalázott magyar hősök? A kérdés költői: nekünk, utánuk jövő magyaroknak, belőlük nőtt generációknak igenis számítanak! Mi hősökre emlékezünk!”
Dr. Somogyi Alfréd párhuzamot is vont az akkori húszévesek között, akik szívében lángolt a hazaszeretet, akik dacoltak a veszélyekkel, és halni is képesek voltak a szent ügyért. Vajon a mai húszéveseknek van-e bármilyen okuk is, amiért nem, hogy áldozatot hoznának, hanem legalább kimozdulnának a komfortzónájukból?
„Tudatosítanunk kell, hogy lelki érték a nagyszüleink háza, a templom, őseink fejfái a temetőben, a Duna-part, és ez a tömegsír is, amihez kötődünk, amit szeretünk. Van szülőföldünk, és lehet hazánk is, de tenni kell érte! Szívvel, lélekkel, és ha úgy hozza sors, hát cselekvéssel, bátor, tántoríthatatlan kiállással is!”
– zárta szavait a tiszteletes. Gál László Latinovits-díjas versmondó szavalata után az esemény szervezői és a megemlékezők megkoszorúzták a hősök síremlékét. Minden évben összegyűlnek, minden évben emlékeznek. Mert azok a tatai, győri és komáromi fiatalemberek, akik annyira szerették hazájukat, hogy életüket adták érte, megérdemlik, hogy legalább ekképpen emlékezzünk nemes szívükre.
fotó: Kalmár Csaba
