Mielőtt még megrökönyödnének, gyorsan elmondom – saját védelmemre – hogy a cím idézet, magától Visky Andrástól, Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar író, drámaíró, dramaturgtól származik, aki, mint fentebb is bizonyítódik: szeret önmagáról egyes szám harmadik személyben szólni, mint Agatha Christie méltán világhírű karaktere, Hercule Poirot. Ám van köztük egy óriási nagy különbség: Poirot kifejezetten kívánta, hogy pont kerüljék gondolatai, ügyei végére. Ezzel szemben Visky – „nagypofájú művészkedése” – nagy kezdőbetű-mentes indítására és írásjel nélküli befejezésére büszke. Beleolvasva bestsellerré vált könyvébe elmondható – bizony, van mire! A Kikötő – Polgári szalon „révésze”, Bödők Gergely ismét kiváló beszélgetőpartnerrel kényeztette a komáromi közönséget.
Azt mondják, a gyermekkor nagyban meghatározza a felnőttkort, azt, hogy merre, hogyan és miért irányul és fordul az ember élete. Főleg akkor, ha a gyermekkori élmények esetleg traumatizáltak. Visky András meghatározó gyermekkori emlékei kétévesen kezdődtek, amikor azzal szembesült, hogy nem veheti magához a játékait, mert gyorsan és azonnal kellett a lehető legkevesebb, ám leghasznosabb dolgokat összecsomagolni egy kilencfős család részére, akiket épp kitelepítenek. Aztán azzal folytatódtak, hogy évekig egy kényszermunkatábor lakója volt hat idősebb testvérével, édesanyjával, illetve a néha elvitt, elmaradt, máskor vissza-visszatérő édesapával.
„A történelmet kézfogásszerűen ismertem, hiszen olyanokkal voltunk egy helyen, akik az előző rendszer kiszolgálói voltak, és a második világháború leverése után – természetszerűleg – kegy- és szabadságvesztetté váltak. Mintha Románia élő történelemkönyvében sétáltam volna nap mint nap”
– emlékezik vissza Visky András, majd bajsza alatt csibészesen elmosolyodva hozzáteszi: testvérei, mivel ő volt a legkisebb, mindig figyeltek, vigyáztak rá, de túl sokat nem néztek ki belőle. Ő viszont megígérte édesanyjának, hogy meg fogja írni a szenvedéseiket. Akkor még csak szavak voltak, talán szíve vágyának hangba öltött formája. Aztán felnőtt, és rádöbbent, hogy – bár kényszermunkatáborból indult – mégsem mondhatja el, hogy szenvedett volna. Pontosan azért, mert vigyáztak rá. Rá vigyáztak! Úgyhogy gyermekkora, bár traumáktól nem volt mentes, egyenes utat jelölt ki számára, hogy egykori fogadalmát készpénzre váltsa. Kitelepítés című könyvében arra tesz kísérletet, amit a szent szövegek nyújtanak – mindig megváltoztatják önmagukat, úgy szólítják meg az olvasót, szuverének, nem lehet őket bezárni az értelmezések ketrecébe. Visky Andrásnak az volt a célja a könyvével, hogy szólítson meg mindenkit, kivétel nélkül: azokat is, akik történetesen nem lettek kitelepítve, nem kellett átélniük a bármelyik többségi nemzet gulágjait, táborait.
„Higgyék el, nem nehéz az azonosulás! Mindannyian voltunk, vagyunk, leszünk is akár fogságban: egy lelkileg lehúzó közösségben, nem jól működő emberei kapcsolatokban, munkahelyeken akár. A fogság bárhol, bármikor megtalálhat bennünket, nem kell hozzá feltétlenül kerítés és zárt kapuk.”
Bödők Gergely, az est házigazdája érdekes kérdést tett fel: miért gondol arra egy gyermek, hogy az lesz az elégtétel (vagy bosszú?), ha megír mindent, ami történt? Hátteret, érzéseket, gondolatokat, félelmeket, de akár cseppnyi jókedvet, örömet is, ha éppen az jött szembe. Visky András mély levegőt vett, sokáig bent tartotta, arcán erősen feszültek a gondolkodó-ráncok. (Németh Béres Csilla festőművész is a közönség soraiban volt, felfigyeltem, hogy sűrűn kapkodja fel a tekintetét jegyzetfüzetéből. Ha jól gondolom, skiccelte Visky András vonásait. Mert az előadó nemcsak szavakkal mesélt, hanem érzései, gondolatai tükörként jelentek meg a mimikájában. Majd kifaggatom erről Csillát.)
„Mennyi idejük van? Én hajnali négyig ráérek, 9-től tanítok”
– tréfált (vagy mégsem?) az író, majd rámutatott egy olyan dologra, amit saját bőrén kellett megtapasztaljon.
„Sokan érezzük magunkat a történelem áldozatainak. Ha ezt nem tudjuk feldolgozni, akkor egész életünkön át kísérteni fog, és elég sok negatív következménnyel járhat. Ha viszont elfogadjuk magunkénak, beépítjük az identitásunkba, képesek leszünk kezdeni vele valamit. Mondok egy példát. A történtek ellenére sosem dúlt családunkban a „komcsizás”, tilos volt az általánosított gyűlölködés, az önsajnálat és a megsértődés. Ha hagyjuk, a »gyűlölet-örökség« hosszú távon utánunk nyúlik. Apám azt tanította, a legmagasabb rangú bosszú, ha megkeressük, hogyan tehetünk jót azoknak, akik nekünk ártottak. És a humor a mi családunkban mindig is kötelező volt!”
– elmondta, hogy szülei nem veszteségként fogták fel, ami velük történt. Úgy érezték, és ezt is közvetítették, hogy pontosan ott vannak, ahol a leginkább azok lehettek, akik voltak. Mesélt még a házkutatásokról, melyekből kijutott a családnak bőven, és gyorsan rájöttek, hogy ezek célja kizárólag a megfélemlítés és a megalázás. Mesélt édesapjáról is, akit túl soknak érzett, korántsem annyira közelinek, mint édesanyját. „Ember volt” – Visky Andrásnak ragyogtak a szemei e két szó kiejtésekor. Minden benne van, amit egy fiúgyermek elmondhat az apjáról.
A Kitelepítés című könyv 822 „prózaversből” áll. Az író elmondta, hogy szeretett volna valamilyen jól hangzó prímszámot beépíteni, de a szöveg egész egyszerűen így csinálta meg önmagát. 822. A számmisztikában tán semmit nem jelent. Visky András regényében az életet.
„A kényszermunkatáborban sokáig csak egyetlen könyvünk volt, a Szentírás. A könyv az ellenállás jelképe volt azokban a hónapokban. Amikor megírtam a regényem, az volt a célom, hogy lehessen úgy olvasni, mint a Bibliát: bárhol üsse is fel az ember, mindig adjon neki valamit, mindig szóljon hozzá a mű. Folyton egyetlen kérdés dübörgött a fejemben: vajon a töredékesség ki tud-e adni egy teljes történetet?”
– zárszóként megemlítette még egy nagyszerű élményét, mely a könyv írása közben tört rá. Amikor szinte már maguktól simultak a betűk a hófehér felületre, emlékek százai tolultak fel benne. Ekkor felhívta a testvéreit, mit a hatot, hogy megkérdezze, ők hogyan emlékeznek? Hatan, hatféleképpen. Ez is hatalmas tanítás volt számára: elfogadni szó nélkül mások valóság-érzékelését.
Visky András 2005-ben elveszítette mindkét szülőjét. Nagy fájdalom volt számára, ám mégis erőt adott. Azt mondja, életükben nem tudta volna kiadni a művét. Így talán könnyebb volt, vagy monumentálisabb az erő és az elhivatottság. Várta, hogy a mű megnyilatkozzon. A megírás után egy ideig néma maradt. Aztán viszont megszólalt. Ekkor már bátran adta át a kiadónak, akik fennállásuk során először dobtak piacra ekkora hatalmas tételt. Mindet elkapkodták. Visky András beteljesítette édesanyjának tett ígéretét. Bárcsak mindannyian elmondhatnánk ezt saját magunkról!
fotó: Kalmár Csaba
