A Szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont szülői szövetsége a 2026. február 14-én megtartandó IX. Salkaházi bálra invitálta a szülőket, az iskolabarátokat és mindazokat, akik lelki igényességgel kívánták zárni az idei farsangot. Játszott a Saxon Party zenekar.
Jó volt ismét látni az egybegyűlteket és megtapasztalni a szeretetet és a közelséget ebben a különleges időszakban, amelyben élünk. Szemelőtt tartva a családok egységét és összetartozását a különböző betegségek és világjárványok idején, amelyek mindenkit próbára tettek és tesznek, különösen a legkiszolgáltatottabbakat. Tavaly ezért is maradt el a találkozó. Az időszak, amelyen keresztülmegyünk, arra késztet, hogy alázattal, szeretettel és elfogadással közeledjünk minden emberhez, házaspárhoz és családhoz, abban a helyzetben, amelyben éppen van.
A különleges helyzet arra hív bennünket, hogy megéljük a szavakat, amelyekkel az Úr egykor arra hívta Ábrahámot, hogy hagyja el a földjét, atyja házát és menjen egy ismeretlen földre, amelyet ő maga fog mutatni neki (vö. Ter 12,1). Napjainkban mi is, kicsiben és nagyban nemegyszer minden eddiginél jobban tapasztaljuk meg a bizonytalanságot, a magányt, szeretteink elvesztését, és arra kényszerülünk, hogy elhagyjuk biztonságunkat, komfortzónánkat, az „irányításunk alatt tartott” tereket, szokásainkat, ambícióinkat, hogy ne csak családunk javával törődjünk, hanem a társadaloméval, az egyházi közösséggel is, amely szintén személyes viselkedésünktől függ.
Az Istennel való kapcsolat tehát alakít, kísér és mozgásba hoz bennünket, mint személyeket, de végül segít is, hogy „elhagyjuk földünket”, sok esetben ugyan bizonyos tartózkodással, sőt az ismeretlentől való félelemmel, de keresztény hitünknek köszönhetően tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert Isten bennünk van, velünk van és közöttünk van: családunkban, lakókörnyezetünkben, munkahelyünkön, iskolánkban és a városban, ahol élünk.
Ábrahámhoz hasonlóan minden házastárs elhagyja földjét attól a pillanattól kezdve, hogy meghallja a házastársi szeretetre szólító hívást, és úgy dönt, hogy fenntartás nélkül odaadja önmagát a másiknak. Tehát már az eljegyzés magában foglalja a saját föld elhagyását, mivel a házassághoz vezető utat együtt kell végig járniuk. Az élet különböző helyzetei – a napok múlása, a gyermekek érkezése, a munka, a betegség – olyan körülmények, amelyekben az egymás iránti elköteleződés megkívánja, hogy mindenki maga mögött hagyja tétlenségét, bizonyosságait, a nyugalmat biztosító tereket és elinduljon a felé a föld felé, amelyet Isten ígér: ketten lenni Krisztusban, kettő az egyben. Egyetlen életté, egy „mi”-vé válni az Úr Jézussal való szeretetközösségben, aki ott él és jelen van közös létük minden pillanatában.
Jó ezt tudni és tudatosítani, annál is inkább mivel a gyermekek – különösen a kisebbek – nagyon figyelik a szülőket, egy erős és megbízható szeretet-tanúságot keresve bennük. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok saját szemükkel lássák az élő és jelen lévő Krisztus szeretetét a házastársak szeretetében, akik konkrét életükkel tesznek tanúságot arról, hogy a szeretet örökké lehetséges!” (Ferenc pápa)
Természetesen a gyermeknevelés nem könnyű. De az első és legszükségesebb nevelési környezet mindig a család marad, a szavaknál beszédesebb apró gesztusokban. Nevelni mindenekelőtt azt jelenti, hogy kísérni a növekedési folyamatokat és hogy a gyermekek minden pillanatban számíthassanak szüleikre. A nevelő olyan személy, aki szellemi-lelki értelemben „teremt”, és mindenekelőtt ő az, aki „kockára teszi önmagát” azáltal, hogy kapcsolatot létesít.
Új kreativitásra van szükség ahhoz, hogy a mai kihívások között kifejezzük azokat az értékeket, amelyek néppé tesznek bennünket a mai társadalomban és az Egyházban, Isten népében. A hivatás a házasságra arra hív, hogy egy ingatag – de a szentség valósága miatt biztonságos – hajót kormányozzunk nem egyszer egy viharos tengeren. Az apostolokhoz hasonlóan hányszor buggyan ki az ajkunkon a kiáltás: „Mester, nem érdekel, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). Ne felejtsük, hogy a házasság szentsége által az Úr Jézus jelen van a hajónkban. Neki gondja van ránk, velünk marad minden pillanatban, a hullámok verdeste hajó ringatózásában is. Egy másik evangéliumi szakaszban a nehéz helyzetben lévő tanítványok látták közeledni az Úr Jézust a viharban, és felvették Őt a csónakjukba; vagyis, amikor tombol a vihar, engedjük be Őt a csónakunkba, mert amikor „beszállt hozzájuk a csónakba […] a szél elállt” (Mk 6,51).
Fontos tehát együtt lenni és maradni és közösen, Jézusra szegezve tartani a szemeket. Csak így lesz békénk, csak így kerekedünk felül a konfliktusokon, és csak így találhatunk megoldást sok problémánkra. Nem úgy, hogy ezek eltűnnek, hanem úgy, hogy más szemszögből tudjuk látni, nézni és szemlélni őket. Csak akkor leszünk képesek arra, ami lehetetlennek tűnik, ha az Úrra hagyatkozunk.
A követendő út tehát az, hogy elismerjük a törékenységünket és erőtlenségünket, amelyet a körülöttünk lévő sokféle helyzettel szemben tapasztalunk, ugyanakkor legyünk biztosak abban, hogy ilyen módon Krisztus ereje nyilvánul meg gyengeségeinkben (vö. 2Kor 12,9). Az apostolok épp a vihar közepén ismerték fel az Úr Jézus királyi és isteni voltát, és akkor tanultak meg bízni Benne és Általa egymásban.
fotó: SZRKE
