XIV. Leó első hivatalos megnyilatkozását érthető módon nagy várakozás előzte meg. Úgy az Egyház közössége, mint a világ ebből kívánta levonni a következtetéseket azt illetően, milyen fő értékek mentén "politizál" majd. Különösebben nagy meglepetés senkit sem ért: az első észak-amerikai pápa, az egész életére jellemző missziós szemléletben dolgozik tovább. Tudnivaló volt, hogy pályafutására kiemelkedő hatással van a dél-amerikai földrész, gazdaságilag elmaradottabb – főként bennszülött – lakosságával való kapcsolata. Ezzel együtt ugyanaz a szellem, mely Latin-Amerika teológia sajátos ízét adja. A "Dilexi te" enciklika fogadtatása egyértelműen pozitív volt – úgy a hívek, mint a világi vezetők körében. Ahogyan azonban az várható és természetes, kritikus hangok is felmerültek azzal kapcsolatban.
Szükségszerű-e, hogy a szegénység egyenes utat jelentsen az üdvösséghez?
Azoknak, akik szemöldöküket felvonva olvassák a "Szerettelek" kezdetű bátorítás sorait, akár a Robert Francis Prevost honfitársai által működtetett konzervatív katolikus Crisis Magazine is képviselhetné. Ennek publicistája, bevezetőjében leszögezi, hogy bár szegénynek családja sohasem mondhatta magát, a küzdelem sohasem állt távol tőlük. Sőt, a nélkülözés nem csupán a fejlődő világ sajátja, hiszen a háború a nyugati civilizáció szívében is jelenlévő valóság. A nyomort és rettegést nem csupán a menekülők ismerik, hanem azok is, kiknek hazájában, mások (jóhiszeműen feltételezvén) menedéket keresnek. A szegénység egyetemes tapasztalat, mely nem feltétlenül igazolja a feltevést, miszerint "a nincstelenek iránti szeretet – tekintet nélkül, szükségük természetére – az Isteni Szívhez hűséggel közel álló Egyház jellemzője." Ez az elképzelés ahhoz a tévedéshez vezethet, hogy minél jobban szűkölködik valaki, annál közelebb áll az üdvösséghez. A nincstelenség nem azonos a lelki tisztasággal, ahogyan az anyagi jólét sem szükségszerűen az ördög billogja. (Egyes evangéliumi keresztények viszont éppen abban hisznek, hogy a jómód Isten áldásának jele – ennek terméke a rendkívül visszataszító jóléti-, vagy siker teológiája.)
Van úgy, hogy a munka a leghatékonyabb imádság!
A Szentírás nem dicsőíti a nyomort. A nyomorultak nem hősei, hanem a segítő szeretet alanyai. Krisztus éppen úgy asztalt foglalt pénzváltók és farizeusok mellett, mint halászok székében és koldusok gyékényén. Az embereket nem vagyoni állapotuk szerint rendszerezte – sőt éppen arra mutatott rá, hogy mindenkinek saját állapotában kell szentté lennie. A szegénység nem önmaga természeténél fogva formálja a szentet, hanem az ellene való küzdelem; az abban tanúsított türelem és béketűrés által. A szegényeket oltárra emelni éppen az ellenkező hatást váltja ki, mint szeretnénk: nem megszüntetjük a nyomort, hanem örökkön tartó vallásos tisztelet tárgyává tesszük! Édesapám szokta mondani – írja a szerző, John Mac Ghlionn – a munka az az imádság, melyre Isten a leggyorsabban válaszol. Az igazi jótékonyság nem az érmék adományozása, hanem olyan körülmények megteremtése, melyekben nincs szükség a zsebben való kotorászásra.
Az évszázadok során, a katolikus hívek hajlamosak a szentek könnyeinek láttán elhinni, hogy a szenvedés önmagában fizetőeszköz, mellyel az üdvösség azonnal megváltható. A kín azonban nem erkölcsi dimenzió, hanem értelmi, anyagi és biológiai. Önmagában véve csupán egy állapot – attól lesz áldásos, ha a szenvedő azt Krisztusba vetett hitével megszenteli. Ghlionn folytatja: nem a szomorúság szentjeire van szükségünk, hanem kevesebb tétlen bámészkodóra!
Ajánlat a következő enciklika témájához: Jézus Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben
Ugyanezen fórum munkatársai továbbra is türelmesen várják Leó pápának első, valóban önálló – nem a Ferenc által elkezdett gondolatmenetet bezáró – apostoli buzdítását. Annál is inkább, mivel elődjével ellentétben, jelenlegi szentatyánk inkább békeközvetítőként kíván közreműködni, semmint forradalmárként. XIV. Leó következő témájának ezt javasolja a cikkíró: Jézus Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben! Annál is inkább, mivel pályafutásának és papi küldetésének során, Prevost többször is elkötelezettségének adott hangot a Valódi Jelenlét iránti tiszteletének, a dogmatikus igazság hirdetésének. 2019-ben végezték azt a felmérést, miszerint az amerikai katolikusoknak csupán alig több mint 30%-a hiszi el, hogy a szentmisében a kenyér és a bor valóban Jézus testévé és vérévé változik. Ne legyenek illúzióink, ez Nyugat-Európában még ennél is rosszabb – és jobb, ha nem kapargatjuk annak a hitéletlenek felületét sem, melyre a kontinens szívében olyan büszkék vagyunk, mert bizony még csúful megijedünk!
A lelki szegénység oka maga a bűn
A másik amerikai médium arra mutat rá, amit egyébként Leó is megjegyez enciklikájában: a nélkülözésnek számos formája van. Ilyen például a lelki és az intellektuális szűkösség. A lelki nyomorúság pedig erkölcsi hiányosságot feltételez, vagyis már megléte is kárhozatos: aki lelki és erkölcsi nélkülözésben él, az híján van erényeknek – ezzel szemben nyakig a bűnben gázol. Az intellektuális nyomor azonosnak mondható a közönnyel, a rideg érdektelenséggel, mely egyenes út a gőg és a másik megvetése felé. A racionalitás fejlődése, a megvilágosodásnak nevezett állapot – tapasztalataink szerint – is inkább a spirituális tompulás és korrupció irányába sodorja a társadalmakat. A tulajdon mindenáron való halmozása, a másik kisemmizése, a szélsőséges nyomor oka nem politikai és gazdasági szerkezetekben és berendezkedésben keresendők. A kapitalizmus ledöntése nem oldja meg a bajokat, azok oka ugyanis a bűn – a kapzsiság, a gyűlölet, az önimádat, stb. A vétek az, ami mindennek megrontója – ezért aki valóban gyökerestül akarja megszüntetni a szegénységet és az ember hibájából keletkező nyomort, annak nem az anyagi világban kell keresni sem az okot, sem pedig a megoldást! Így nem a "szent szükség", de nem is a gazdagság váltja meg a világot, hanem az isteni kegyelem és sugallat, mely alapján az anyagot csoportosítjuk!
fotó: unsplash.com
