XI.
Ma, ha azt halljuk, „Krisztus teste”, rögtön az Oltáriszentség jut eszünkbe. Nem volt ez mindig így. Bármilyen furcsa, a korai Egyház ez alatt a fogalom alatt önmagát értette. Az első közösségek úgy tekintettek magukra, mint Krisztusnak, a titokzatos Testnek a tagjaira. Ez mára legfeljebb metaforaként maradt meg.
„Milyen szép…” – mondjuk, de már senki nem gondolja komolyan. Akkoriban ezt realitásként élték meg. Olyan tényként, ami egyszerre volt felemelő, megtisztelő, borzongatóan titokzatos és veszélyes. Hiszen, aki megvallotta, hogy tagja ennek a testnek, az az életével játszott! Talán nem véletlen, hogy később a különféle diktatúrákkal küzdő földalatti mozgalmak terminológiája is ehhez hasonló kifejezéseket használt: titkos sejt…, szervezet, stb…
Az első keresztények számára ez valódi élmény volt – én is Krisztus testének egyik tagja vagyok! Ezért írhatta Szent Pál a mai szentleckében teljes meggyőződéssel: „A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így van ez Krisztussal is.Mi ugyanis, akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk, mindnyájan egy testté lettünk a keresztségben az egy Lélek által. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból.Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.”(1Kor 12,12-14.27)
Mi itt, a modernkor bármilyen szakaszában legyünk is, nem teszünk mást, mint hogy valóra váltjuk a mesét. Azt, amelyiknek annyi változata kering: az egyikben a testrészek vesznek össze, hogy melyikük a fontosabb, a másikban csak a kéz ujjai, a harmadikban a színek… Ismerős, ugye? Mi már nem tagok akarunk lenni, hanem valamennyien „fők”. Önállóak, individuumok, irányító szerepben megnyilvánuló, minden kényszert és parancsot büszkén megtagadó, „magamura” népek.
Aztán leszünk is… Kakasok a szemétdombon. A világban és sajnos, az egyházban éppúgy. Önmagunknak akarunk sikert és elismerést. Valahol olvastam, hogy Sziámban, de más ázsiai régiókban is, ha valakit meg akarnak dicsérni, akkor azt mondják rá: „jól a helyén van…”. A nyugati ember ezzel szemben győzni akar, hogy jó helyen legyen. Jól fizető helyen.
És itt vannak a tragikomikus visszásságok… Az igazán érdekes és egyben a végtelenül szomorú az, hogy miközben körömszakadtáig küzdünk azért, hogy önállóak legyünk, aközben kétségbeesetten vágyunk arra, hogy mindenféle szociális hálónak a tagjai lehessünk, és ott lájkokkal és megosztásokkal ismerjenek el minket. Valójában sosem volt még annyira összekötve egymással az emberiség, mint a többnyire csak magával törődő modern ember korában.
Persze, mindez csak virtualitás: a rászoruló szomszédot nem érinti, csak a jófej Kuala Lumpur-i utcazenészt, akinek van egy 27 másodperces videója a neten. Egyetlen kor sem volt még ennyire büszke a fejlett kommunikációs eszközeire, ám mindez nem akadályozza meg abban, hogy egy láthatatlan vírus első hírére online térbe meneküljön, és megtiltsa a nagymamának a puszit, az ölelést és a látogatást.
Mert az ugyebár, nem szükséges, hanem immár veszélyes része annak a „kommunikációnak”, ami eredetileg a „communio”, magyarul „közösség” szóból ered… Önellátóak szeretnénk lenni, de rettegünk a magánytól, függetlenek, de úgy, hogy csak lefelé lógjon belőlünk zsinór, fölfelé ne vezessen, nem akarunk beleszólni a másik dolgába, de sértetten meglepődünk, amikor kiderül, hogy minket is érint az ő baja…
Legalább mi, mai Krisztus-hívők, tudatosítanánk kissé jobban, hogy mindnyájan ugyanannak az élő Krisztusnak vagyunk az élő tagjai! Hogy bennünk s általunk Krisztus mozog, és hogy a tagok nem tarthatnak máshová, mint ahová a Fő. Lehetnénk büszkébbek, lehetnénk felszabadultabbak és lehetnénk alázatosabbak ettől a tudattól! Legalább mi megérthetnénk, mit jelent az, amit szintén Pál apostol írt: „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.”(1Kor 12,26)
Mert: „A mindenkit keresés, mindenkire figyelés az egyetlen módja annak, hogy ne kelljen egyedül meghalnunk…” (Csőgl János)
Fotó: pixabay