XIII.
„Te szülj nekem rendet…”
Már a Biblia első lapjain ott van a küzdelem a káosz és a rend között. Amit a magyar fordítás úgy ír le, hogy „A föld puszta volt és üres”, azt a héber a mi fülünknek tréfásan hangzó „tohuvabohu”szavakkal mondja el. Ebből lesz aztán később a görögben a chaoszszó, vagyis a fejetlenség, a zűrzavar, a rendetlenség. Ebbe teremti bele az Isten a maga rendjét, vagyis (ígérem, ez lesz az utolsó idegen szó…), a kozmoszt. Ugyanis, amit mi világegyetemnek fordítunk, a görög eredetiben valójában ezt jelenti. Kozmosz = rend.
Istennek tehát ez a szándéka és ez az érdeke. A rend. Ehhez pedig biztos pontok kellenek. Fogódzók és kapaszkodók. Egyértelmű értékek, megkérdőjelezhetetlen normák. S hogy ne lehessen visszaélni velük, ezek nem lehetnek emberi eredetűek. Vissza kell nyúlni értük a természet(es)hez, aztán bátran még eggyel tovább: a természetfelettihez.
Csak az lehet a rend alapja, ami megelőzi az embert. Meggyőződésem, hogy ez nem konzervativizmus vagy vaskalaposság, hanem a fejlődés egyetlen lehetséges iránya. Mi, a nyugati világban, sajnos, már túl vagyunk azon, hogy ezt az álláspontot megvédjük. Kényelemszeretetből és lustaságból engedtük, hogy lehessen vitatkozni azon, van-e olyan, hogy normális. Félek, hogy már késő. Itt az érvek már nem segítenek. A bizonyítékokra pedig nem kíváncsi senki. A bizonyítás már valójában nem lenne más, mint halottszemle.
Több kell. Át kell magunkat verekedni ezen az egészen. Az egyik karib-tengeri kis szigeten él egy kampós, szúrós fa. A helyiek csak „egyirányú” fának nevezik. Ha valaki bekeveredik az ágai közé, a hegyes tüskék úgy hajlanak meg, hogy visszafelé már nem engedik az illetőt. Nagyon súlyos sebeket ejtene magán, ha meg szeretne fordulni.Csak előre – bármilyen nehéz, bármennyire fájdalmas is, ezt mutatják a turistáknak, amikor megtörténik a baleset.
Ezt kell, így kell nekünk is. Összeszorított fogakkal, át az egész káoszon. Mert a végén ott van a Rend.
Fotó: pixabay
