XIX.
Kissé szomorkásan, valamelyest jobban fölháborodva, és persze, teljesen naivan arról beszélgetünk az egyik kollégával, hogy miért is nem szeretik egymást jobban az emberek… Igen… én is tudom: ritka eredeti kérdés. Pünkösd múltán szóba jön (ha már másként nem jött) a Lélek, gátak és akadályok, reális problémák, még egy-két név is felmerül talán.
Aztán – önkéntelenül befejezve egymás mondatát – megegyezünk egy dologban.
István: „Annyira igyekszünk mindig a magunk formájára alakítani a másikat…” Én: „…hogy képtelenek vagyunk észrevenni, milyen nagy értéket hordoz ő önmagában is”.
Azt hiszem, ez lehet az elfogadás művészete. Szeretni a másikat, egyszerűen, „úgy, ahogy van”. Biztos vagyok benne, hogy ez nem pusztán alkalmazkodást vagy a saját elveink feladását jelenti. Nem a másik ember bűneit, hiányosságait, rossz tulajdonságait kell szeretnem. Egyszerre sokkal kevesebbet és többet is: őt magát. A bűneivel, a hiányaival és a hibáival együtt. Ajándékok vagyunk egymás számára. De nem vagyunk tökéletes és ideális ajándékok.
„Hibásak” vagyunk: gyári hibáink és szerzett, a használatból eredő hibáink egyaránt vannak. Sőt, gyakran éppen a helytelen használat az, ami előhívja ezeket a hibákat és aztán nehezen használhatóvá, meglehet, olykor teljesen használhatatlanná vagy végső soron fölöslegessé tesz bennünket. Egy élő ajándékot pedig nem szabad és nem kötelező úgy átalakítani, hogy óhatatlanul „a kezünkhöz álljon”. Sokkal nagyobb kaland „észrevenni, milyen nagy értéket hordoz ő önmagában is”.
S az elfogadás művészete, azt hiszem, egyben az elengedés művészete is. Ahhoz, hogy őt, a másik embert, úgy szeressem, ahogy van, ahhoz néha előbb el kell engednem magamból azt, amihez pedig úgy ragaszkodom, hiszenféltő gonddal és rengeteg erőfeszítéssel magam építettem ki az évek során, s ráadásul abban a mély meggyőződésben, hogy ez a helyes. Engedni és elengedni pedig: nehéz. Nagyon nehéz. De érdemes. Főleg, ha a másik ember a tét.
Figyeljük csak meg Jézus és Zakeus történetét (Lk 19,1-10). Krisztus egy nyilvánvalóan bűnös és megvetett emberért kilép övéi közül, „Engedi”, hogy az az ember Őt megszólítsa, megérintse. „Megengedi”, hogy a többiek, a tömeg, s a tömegben megbúvó sok potenciális hívő és barát megbotránkozzon benne, amikor „elengedi” a szigorú zsidó vallási előírásokat, és elfogadja Zakeusnak a meghívását. Mit elfogadja?! Ő provokálja ki! „Ma a te házadban kell megszállnom!”
Amikor a közelemben panaszkodnak valakire, akihez mégis mindnyájunknak van valami köze, olykor sikerül tréfával jobb irányba terelni a dolgokat, Ilyenkor szoktam mosolyogva azt mondani: …igen, ő ilyen. De őt így „szereSSük”!
S ez már nem pusztán jól megnyomott tájnyelvi forma, hanem egyszerre kijelentő és felszólító mód is akar lenni…
Fotó: pixabay
