XXI.
A harag rossz. Haragudni viszont jó. Ha nem lenne az, akkor nem is haragudnánk. Nem vagyok cinikus – na jó, csak egy kicsit… S amíg tiltakozunk és képtelenek vagyunk beismerni, hogy bizony sokszor jólesik haragudni, addig önmagunkat csapjuk be. Miközben épp haragszunk, az a kellemes érzés tölt el ugyanis, hogy igazunk van. Pontosabban, hogy nekünk van igazunk. Jó, bizsergető „picit” haragudni - valahogy a hatalom érzete is benne van: megtehetem. Kemény lehetek. Odaszólhatok. Odacsaphatok. Vagyok akkora, hogy ezt is megengedhetem magamnak.
A kisgyermek duzzog, a nagy ember haragszik. Csakhogy míg a kis ember őszintén mer duzzogni, az ajtót is becsapja, s még a hisztikönnyeket is felvállalja, addig a felnőttetmárarra készteti a neveltetése, hogy hazudjon:„Én?! Ugyan, dehogy haragszom! Nem haragszom én senkire! Rá se… Csak hát, ugye, van egy határ azért… Mindent én sem nyelhetek le!”
Úgy haragszunk, hogy nem haragszunk. Csak a fejünket fordítjuk el. És a szívünket. S közben alig vesszük észre, hogy megloptuk önmagunkat. Minden haraggal és sértettséggel töltött perc ugyanis tolvaj. Ablakon kidobott idő. Ha feltett lábbal merengenénk ésüres fejjel bámulnánk magunk elé, akkor is százszor hasznosabban töltenénk az időnket. A harag percei - vagy rosszabb esetben évei - egyszerűen nem számítanak bele az életünkbe. Fölöslegesek. Még a fejfára is azt kéne írni: „Élt 83 évet. Ebből haragudott összesen 36 hónapot. Helyesbítés: élt 80 évet.”
A tolvajt el kell kergetni a háztól: a haragot ki kell dobni az életünkből. Egyszerűen nem érünk rá. Van egy jelenet a Bibliában, amikor Jézust nem fogadják be egy faluban. A tanítványok felháborodnak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” S miután Jézus felel nekik, az evangélista egészen tömören csak ennyit jegyez meg: „Ezután másik faluba mentek.”
Nos, ha a Krisztusnak jó volt ez a megoldás, nekem ugyan miért ne felelne meg?!
Fotó: pixabay
